Most volt a forradalom 52. évfordulója. Nézem az internetet, a visszaemlékezéseket és a beszkenelt korabeli újságokat és egy rég elfelejtett emlék, egy furcsa érzés kerített hatalmába. Nosztalgia-érzésem lett.

Az újságok újra megjelenése nem dobott fel, hiszen azok már kötve-fűzve – 1989-ben, azon melegében – megjelentek, (1956 a sajtó tükrében 1956. október 22 november 5. Kossuth Könyvkiadó, 1989. 475,-Ft) de az eltelt közel 20 évben valamiért senki nem foglalkozott ezekkel a sajtótermékekkel.

Amikor gyermek, illetve fiatal voltam, minden ismerősöm igyekezett megszabadulni a kompromittáló újságoktól. Így mi, kisdobos- és úttörőkorúak nem találkozhattunk ezekkel.

Csak 1985-ben találkoztam az első eredeti újság példánnyal. Nem csekély bátorságról tett bizonyságot az az öreg barátom, aki megmutatta. Tehette, hiszen ’64-65-ben szabadult a börtönből, mint a demokratikus államrend megdöntésére irányuló összeesküvésért elítélt munkástanács elnök.

Remélem megérhette, hogy újra forradalmárnak nevezik!

De a fiatalságomban ő volt AZ ellenforradalmár és a szabadulása után huszonvalahány évvel, még mindig megfigyelték, koslattak utána, követték és minden március 15-én és október 23-án berángatták a rendőrségre.

A rendszer – lényegét tekintve már rég' zombi volt – de még a bácsi idős korában is jelezni akarta, hogy semmit nem felejt, és semmit nem is tanult.

Rettenetesen megkínozták, de nem szívesen beszélt róla. Nem akarta, hogy hősként tiszteljük. Az ő történeténél hallottam először, hogy a meztelenre vetkőztetett rabot felültették egy asztalra, úgy hogy a herezacskói lelógjanak, és aztán kihúzták a fiókját és aztán bevágták.
Amikor rájött, hogy minket, egyetemistákat érdekel a története, attól a pillanattól kezdve tudatosan került minket. Megijedt.
Mindenki tudta, kicsoda ő. Vagy rettegtek tőle, vagy felnéztek rá.

Mi semmit nem tudtunk a forradalomról, ezért is volt korszakos mű Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak című könyve, ami 1967-ben jelent meg. Hosszú-hosszú évek után ez volt az első könyv, ami forradalmárokról tartalmazott elég rossz minőségű képeket. és valamilyen rendszerezést lehetett benne olvasni.

A rendszer szokásainak megfelelően a képeket elítélő képaláírásokkal látták el.

Ilyenek voltak: „Kiszabadítják a bűnözőket” – amely képen a börtönből szabadultakat láthattuk. „Földbirtokosok és fehérterroristák a nyugati határon” – képen mosonmagyaróvári szabadságharcosokat és nyugati tudósítókat láthatunk. „Égetik a zászlókat a Köztársaság téren” – ne ijedjünk meg, nem magyar, vörös az a zászló. „ A Köztársaság téri terror” – itt láthatjuk a szabadságharcosokra tüzet nyitó ÁVH-sok holttesteit. (A halott mindig megdöbbentő ugyanis; ahogy a filmiparban mondják: Gyerek, kutya, biztos siker.) És ez az aláírás a fára felhúzott, elfogott ÁVH-s meglincselését ábrázoló kép alatt is.
A kedvencem a „Fegyver gyerekek kezében” című kép, amin fiatal forradalmárokat láthatunk, de nem tudom, hányan vettük észre, a kép oldalait felcserélték, ezért mindenki balkezes rajta. „Micsoda szörnyűség volt!” Gyerekek kezében fegyver nem való! És akik ezt mondták, ekkor elfelejtkeztek Oleg Kosevojról és a többi, ebben a korban istenített komszomolista partizánról. Mára, hál’ Isten ők lettek újra a „pesti srácok”! A „Fegyverben az alvilág” című képen két szakmunkás tanulót látunk. Középen Gyuri, aki november elején halt meg egy szovjet géppuska tűztől, és Juli, akinek az öccsét egy szovjet tank géppuska tüze kaszálta le a nővére szeme láttára, majd át is ment a holttestén. Júli egyébként a forradalom jelképe lett a nyugati sajtóban, a sebtapasszal az arcán, amit egy szerencsés géppisztolytűz okozott, kiverve a fogait, de az életét meghagyta. (Ausztráliában halt meg 2005-ben, mint 2 gyerek anyja és az egyik legnagyobb ausztrál lottó-nyertes.)

„Nyugatról küldött fegyverek” – mint ha nem minden képen a béketábor fegyvereit látnánk a civilek kezében!

A másik kedvencem az utolsó képoldalon Pongrácz Gergely személyigazolvány fotója, ami direkt kreolosra, bűnöző arcra akarta varázsolni a tekintetet, vagy itt van Szabó bácsi, a Széna tériek parancsnoka, aki még egyszer szerepel, mint a „Tuskólábú”. Itt a rokkantságát akarta a szerkesztő felhasználni, hogy negatív benyomást keltsen. Azt már nem írták, hogy a világháborúban tüzér volt, és ott rokkant meg. 1956-ban pedig jó szolgálatot tett a szakismerete.

És vannak még szórólapok és – milyen undorító is – pártkönyvek. Mert hát a párt, az csak egy lehetett: A Párt.

A tartalomjegyzékből lehetett egyáltalán a szervezettségről benyomást szerezni. Itt tapasztalhattuk meg, hogy igen is, itt nem a csőcselék lázadt fel, hanem tényleges szervezettség, koncepció volt a forradalmi csoportokban. 

Mégis, ki írta ezt a „remekművet”?

Hollós (Holzschlag) Ervin valamikor 1923-ban született és szerencsére megélhette a látvány-kommunizmus bukását is, 2008 októberében halt meg. A 2006-os tüntetéseken még nosztalgiázhatott egy kicsit, látva elvtársai brutális és törvénytelen fellépését.

Eredetileg szűcsnek tanult. Végig járta a pártkáder képzés minden lépcsőjét. Így lett 1956-ban ÁVH-s tiszt.

A forradalom után azt híresztelte, hogy előbb a Parlamentben, majd később a Köztársaság-téri pártházban bujdosott, de egyikre sincs semmiféle bizonyíték. Mindenesetre, a forradalom leverése után, mint rendőr, aktív részese a megtorlásoknak. Egy ideig ő vezette a III/III Főcsoportfőnökséget is. Ő felügyelte a belső elhárítást és a belső ügynökhálózatot. Rosszhírű, rosszmodorú, brutális ember hírében állt, ezért kádárék – „érdemei elismerése mellett, más, fontosabb beosztásba” helyezték.

Így lett 1962-től egyetemi tanár a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol politikai gazdaságtant és tudományos szocializmus tanított. [Kéretik nem röhögni! Igenis, voltak ilyen tantárgyak is.]

Azt regélik egyesek, hogy könyveit nem is ő írta, hanem felesége, Lajtai Vera, aki az MSZMP ideológiai folyóirata, a „Pártélet” szerkesztője volt. Akik vizsgáztak nála, meg tudnák mondani, tényleg volt-e íráskészsége, vagy „négerekkel” dolgoztatott.

De, ha már könyvekről beszélünk, az egyik panaszkodó hőse lett a hírhedt Moldova „Az elbocsátott légió” című Pulitzer-díjat sosem kapott fércművének. Haláláig az ún. orthodox-kommunisták közé tartozott; ő fogalmazta meg és képviselte „a Párt” 56-ról alkotott ideológiáját, ami 1989-ben látványosan megbukott.

Gondolom jó pénzzel mehetett nyugdíjba, mint egyetemi tanár, diplomás szűcs, nyugállományú BM-es verőlegény, (de csak alezredes) valamikor 1983-ban. Még nyugdíjasként is aktívan politizált – ő tartotta 2006-ban az ominózus „antifasiszta” beszédet a terrorista-maffiózó Ságvári emléktáblájának (újra)avatásán.

A mi generációnk mégis hálás lehet neki, hiszen nélküle sohasem tudhattunk volna meg részleteket a forradalomról, annak szervezeteiről, személyiségeiről, az igazi forradalomról – még ha negatív előjellel is. Nem kellett más tenni, mint megfordítani az előjelet, és máris rendben volt minden.

Ilyen könyv volt később Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel című Pulitzer-díjas munkája, amiben először olvashattunk róla, hogy Nagy Imrének volt egy mindaddig ismeretlen naplója, de erről a könyvről majd később.

 

A Hollós Ervin könyv fénykép-mellékletei
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tuzok.blog.hu/api/trackback/id/tr42753670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása