A Magyar Nemzetben megjelent jegyzet, aminek teljes szellemiségével egyetértek, ezért is tettem fel az oldalamra.

Na, most kéne elhatárolósdit játszani. Hogy Gyurcsány miért nem tiltakozott, az esemény moderátora miért nem szólt semmit, amikor Iványi Gábor a Turult dülledt szemű tojószárnyasnak nevezte. De ugye nem a mi műfajunk az ilyen határolósdi. S a helyzethez is méltatlan lenne.

Iványi Gábor, abszolutóriumig jutott metodista lelkész megsértett minden magyart a Parlament előtt. Egy szuverén államban súlyos következményekkel járna az ország nemzeti jelképének nyílt becsmérlése, de ez itt valami más. Más kor, más hely. Téren és időn kívül élünk, levert forradalmak után, s a naptár állandóan 1957-et mutat.

Gyurcsány Ferenc rejtélyes chartájának gyűlésén sok minden valóban olyan volt, mint a pártállami félmúltban: csupa lekáderezett elvtárs, puhán huppogó Rákóczi-induló fogadja a többnyire piros sapkás beérkezőket, akik nem kiabálgatnak csak úgy összevissza. Talán nincs mit mondaniuk. Némán és fegyelmezetten vonulnak; nem hoznak holmi nacionalista nemzeti színű zászlót otthonról, a trikolórok nagy részét a helyszínen osztják ki; minden gördülékenyen zajlik, mint a Munkásőrség nevű terrorszervezet tömegdemonstrációján, a Hősök terén, 1957. május 1-jén. Sokan azon az eseményen is ott lehettek, a résztvevőket elnézve. És nemcsak szájtáti nézelődőként... Csak a piros sapkákon megbúvó felirat, az internetes cím jelzi, hogy nem kell attól tartanunk, rövidesen a géppisztolyos munkásőrök is megérkeznek. Vagy... mégis?

A Hősök tere foglalt volt, talán ezért, hogy a Kossuth téren gyűltek össze, éltetni az ismét egy párt, ismét a szocialista párt, sőt jórészt ugyanazon emberek által irányított ország vezetőit. Csak a tribün hiányzott, hogy integetve elvonuljanak, és a virsli. A hangulat mégis jó: kezdik megérteni, hogy bár kimentek az oroszok, s emiatt rövid ideig néhányan kellemetlenül érezték magukat, minden ugyanolyan maradt, mint annak előtte. Nem baj, hogy körülöttük harmadik világbeli szintre süllyed az ország. Mit nekik euró! Mit bánják ők a tönkrevágott gazdaság nyomorát, még tart a mesés vagyon, a szép polcocskán még ott csillog a papa által más lakásából házkutatáskor elrabolt velencei tőr.

Mellékszereplővé züllöttek az öregek otthonának kakaózsúrját idéző rendezvényen a cigányok, hiába voltak ők az egyetlen életjelet produkáló csoport, hangos rivalgással köszöntve az egybegyűlteket a Kossuth téren. Statisztaként bohóckodott a túlfestett színű esernyőkkel a három tenor, Vitányi, Konrád és a humortalan Farkasházy, önkéntelenül is a három majmot (ne szólj, ne láss, ne hallj) idézve föl, s beteljesítve mindazt, amit úgy nevezünk: az írástudók árulása. (Bár e kategóriába Farkasházyt nehéz besorolni.)

Minden olyan volt, mint régen: a Vígszínház párttitkára szaval, istenem, milyen fiatal még mindig, és most olyan szépen mondja a nácikról szóló verset Orbán Ottótól, és most nem sül bele, ez nem a Nemzeti dal. Az Édes hazám című vers sorai hangzanak fel: „Izzadva tanulod a demokráciát…/ Azért, hogy mentegesd a múlt sok náciját?/ Jelképként tiltod a sok nyilaskeresztet,/ De a pöcegödröt magadra ereszted”. Megkapó költemény. Olyan kérdésekkel is foglalkozik, mint hogy „..mit mondjunk a vadkan agyara magyarkodásról?”
Milyen aktuális, milyen frappáns. Jól megalapozta Konrád szavait, ő is olyan szépen nácizott. Mégsem lehetett, ugye, Faludy Györgyöt szavalni. Például a költő CLXXIII. szonettjét, melyet „Egy kollaboráns íróhoz” címzett: „Akadtak magyarok, akik/ a mongol hódítót kalauzolták./ Egy év múlva levágták mindük orrát. (...) Az ávó fogdmegjeiből néhányat/ felhúztak. Ezt velem együtt nézted (...) Hosszú távon, mondjad, miben reménykedsz?”

Ünnepeltek, ütemesen tapsoltak Gyurcsány Ferencnek a Kossuth téren, aki most persze nem nevezte k..vának az országot, mert azt csak a párt belső fórumain teszi, ő itt most hazafi, mindenkit a keblére ölelne.

A koronát azonban addigra már föltette valaki a kora délutáni (az államvédelemben megfáradt aggok napirendjére is tekintettel kell lenni) rendezvény csúcsára. Az emelvényre lépett egy rejtői figura, az abszolutóriumig jutott metodista lelkész. Ilyenekkel szokta az aranyóráját Tuskó Hopkins Oranban elkártyázni. Azt mondja ez a lelkész, hogy szobrokat állítanak a dülledt szemű mesebeli szárnyas tojónak. Milyen jó vicc, meg is tapsolták érte.

Aztán elindultak hazafelé, s a rendőrök, akik végig tapintatosan távol, a tüntetők látókörén kívül ténykedtek, állítottak szép demokratikus kordonokat (három nappal korábban futólépésben, az ókori harcmodort idézve élőfalként kísérték a békés felvonulók minden lépését a Parlamentig), most tapintatosan, majdnemhogy szalutálva engedték ki őket a fém terelőrácsokon. Pillanatok alatt eltűnt a több ezer ember, mintha elnyelte volna őket a süllyesztő.

A bejegyzés trackback címe:

https://tuzok.blog.hu/api/trackback/id/tr45677071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.