horthy1.jpgKárolyiék, Kun Béláék nemzetzüllesztő, hadseregünket a mai Szekeres Imrék elődeiként szétverő hazaáruló, Trianont eredményező politikája után, akárcsak második honalapítónknak, IV. Béla királynak, mindent újra fel kellett építenie: hadsereget, csonka hazát, nemzeti összetartozást, jövőben való hitet s nemzeti önbecsülést. Emlékezzünk hazánk kormányzójára, vitéz nagybányai Horthy Miklósra!

I. rész

Éppen 140 esztendeje született a Szolnok megyei Kenderesen vitéz nagybányai Horthy Miklós ősi erdélyi református kisnemesi családban. A Horthy-család II. Ferdinánd adománylevele, 1635 óta a magyar nemesség soraiba tartozott.

Az ifjú Horthy 1876-ban a neves, hazánknak számtalan hírességet (például Csokonait, vagy nemzeti imánk szerzőjét, Kölcseyt és Arany Jánost) adó debreceni református kollégiumba került, majd ezt követően 1878-tól Sopronban folytatta tanulmányait. Itt tanult meg anyanyelvi szinten németül, mely nyelv ismerete – akkoriban, amikor még normális világ volt Közép-Európában, közéleti pályára készülő embernek – elengedhetetlenül fontos volt.

1882-ben hazánk leendő kormányzóját 612 pályázó közül vették fel 41 másik személlyel együtt a fiumei tengerész kadétiskolába. A férfias, kemény képzési követelményeknek köszönhetően azonban a 42 jelöltből csak 27-en – köztük természetesen Horthy Miklós – szerezték meg a tengerészhadapród rangot.

1886-ban Horthy, befejezve tanulóéveit, világ körüli utat tett. Eljutott Spanyolországba, Portugáliába, Törökországba, majd Ázsiába és Polinéziába is. Járt Ausztráliában, és 1894-ben tért vissza a mai horvátországi Polába (Pula). Ezt követően e – későbbiekben méltatlanul és minden erkölcsi és jogi alap nélkül a kommunisták által megvádolt, idióta módon „lovas tengerésznek” gúnyolt – derék magyar tengerésztiszt németországi és angliai tanulmányutazásokat tett.

A hivatali ranglétrán a nagyon tehetséges és életrevaló fiatal tiszt igen gyorsan jutott előre. 32 esztendősen, 1900. január 1-én már I. osztályú hadnaggyá léptették elő, mint azt Gosztonyi Péter Horthyról írott monográfiájából is megtudhatjuk. Gosztonyi művében hangsúlyozza, hogy még az olyan kommunista gazemberek – mint amilyenek például a hazai közéletet írásaikkal évtizedeken keresztül mérgező Vas Zoltán, Hollós Ervin, illetve Gárdos Mikós voltak – is hangsúlyozzák, s ez valóban dokumentálható, hogy Horthy hajóparancsnokként szakszerű, korrekt, embereivel törődő, igazi elöljáró volt.

Az érdemei elismeréseképpen közben korvettkapitánnyá előléptetett Horthy Miklós 1909 novemberében a bécsi Hofburgba került, ahol az uralkodó, Ferenc József (1867-1916, szándékosan adom meg az említett király uralkodásának kezdeti időpontjaként 1848 helyett 1867-et, hiszen ez év június 8-án helyezték fejére a Szent Koronát, s a magyar közjog szerint csak ekkortól tekinthető királynak) szárnysegéde lett.

E szolgálat emberpróbáló kihívás volt a még csupán 41 éves tengerésztiszt számára, hiszen az agg uralkodó minden nap 4 órakor kelt, s a szárnysegédeknek kellett előkészíteniük a császár napi programját és munkáját.

A Gavrilo Princip szerb terrorista merénylete által kirobbantott első világháború kezdetén Horthy bátor férfiként azonnal, önként frontszolgálatra jelentkezett. (Tisztában vagyok vele, hogy ez a nagyszerű gesztus egy olyan katonai fél-analfabéták számára, mint Szekeres Imre, értelmezhetetlen.) A háborúban vitéz flottaparancsnokként Horthy méltó módon helyt állt. Miképpen azt az Osztrák Hadtörténelmi Szemle egyik 1967-es száma is hangsúlyozza, az első világháború (1914-18) legnagyobb adriai tengeri ütközete Horthy Miklós vezénylete alatt ment végbe. Az említett kétnapos tengeri csata 1917. május 14-15-én zajlott le Otrantónál. A parancsnoki hajót, a Novarát az ütközet során több támadás érte, maga Horthy is súlyosan megsebesült. Mégsem gondolt arra egyetlen pillanatig sem, hogy lemondjon a parancsnokságról.

(S akkor álljunk itt meg egy pillanatra. Eleink, dédapáink, nagyapáink nemzedéke a legdrágább kincset, az Istentől kapott életet tette kockára szeretett hazája védelmében 1914-18, majd 1939-45 között is. Mai korunk ennél sokkal kevesebbet követel tőlünk. Semmire sem történő hivatkozással nem tudom elfogadni, hogy ma egy ún. értelmiségi gyáván meghunyászkodjon, s ne vállalja fel a küzdelmet a jelenlegi nemzetpusztító hazaáruló maffia ellen. Mert eleink, köztük Horthy Miklós is, azt vallották, amit gyönyörű rock-balladájában a Kárpátia együttes is örök érvényű tanulságként megfogalmaz: „Ezer meg ezer év edzett apát és fiát, elfogadni ha kell, a hősies halált. Ezer meg ezer év tanított anyát és leányt, szívében viselni fekete gyászruhát.”)

horthy2.jpgMagyarország későbbi államfője végül – méltán katonai érdemeihez és erényeihez – az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének legmagasabb tiszti beosztásához jutott: 1918. október 31-én altengernaggyá, a flotta főparancsnokává nevezték ki. Szomorú, tragikus kötelessége volt, hogy még ezen a napon átadja a mesterségesen összetákolt, s a XX. században már két alkalommal is széthullott délszláv állam (1929-től Jugoszlávia) képviselőinek a Monarchia hadihajóit.

Horthy Miklós ezen gyászos aktus lebonyolítása után úgy gondolta, hogy az ő bármiféle közéleti szerepvállalása egyszer s mindenkorra lezárult, s hogy magánemberként visszavonulhat kenderesi, 723 hektáros (e ténynek a későbbiekben még jelentősége lesz!) családi birtokára gazdálkodni. Nemzetünk szerencséjére hatalmasat tévedett: a történelem ekkor szólította őt a nemzet felemelő és gyötrelmes szolgálatára. Károlyiék, Kun Béláék nemzetzüllesztő, hadseregünket a mai Szekeres Imrék elődeiként szétverő hazaáruló, Trianont eredményező politikája után, akárcsak második honalapítónknak, IV. Béla (1235-70) királynak, mindent újra fel kellett építenie: hadsereget, csonka hazát, nemzeti összetartozást, jövőben való hitet, s nemzeti önbecsülést!

horthy3.jpgEz a történelmi feladat várt az első kommunista vészkorszak (más néven tanácsköztársaság), s az oláh (román) uralom után a nemzeti haderőnket megszervező, s érdemei elismeréseképpen 1920. március 1-én Magyarország kormányzójává választott Horthy Miklósra!

II. rész

Hazánk teljes külpolitikai elszigeteltsége és kiszolgáltatottsága ellenére a kormányzó nem mondott le egyetlen pillanatra sem a revízióról, az elrabolt országrészek visszaszerzésének lehetőségéről. Horthy azonban tisztában volt azzal, hogy hazánknak ehhez ki kell várnia a megfelelő történelmi pillanatot. Előbb belpolitikai konszolidációra volt szükség. A kormányzó képes volt kivezetni az irányítására bízott országot az 1918-19-es felfordulás okozta anarchiából. Ez úton a két legfontosabb kezdeti lépés: 1918-19 bűnöseinek felelősségre vonása és méltó megbüntetése, valamint a normális jogrend helyreállítása volt.

horthy5.jpgHazánk 1526 óta első alkalommal nyerte vissza teljes állami szuverenitását 1920-ban, ám iszonyatos árat fizetett érte: elveszítette korábbi államterületének 71%-át, lakosságának 64%-át, s mintegy 3 és fél millió magyar került idegen állam uralma alá. Ennek a szuverén államnak választotta meg államfőjévé az akkori nemzetgyűlés Horthy Miklóst.

Kormányzót a magyar történelemben mindenkor ideiglenes jelleggel választott az országgyűlés, a király kiskorúsága, akadályoztatása vagy interregnum (királynélküliség) esetén. Közismert, korábbi nagy kormányzói a magyar múltnak Hunyadi János és Kossuth Lajos voltak. A hazánkat vezető politikai elit a kormányzóságot ideiglenes jellegű jogintézménynek szánta 1920-ban is, úgy gondolva – s éppen ezért már ekkor visszaállította a királyság államformáját –, hogy Magyarországon előbb-utóbb ismét király fog uralkodni. Nézetkülönbség csupán abban volt, hogy a Habsburg-dinasztiát hívják majd vissza a magyar trónra, vagy nemzeti uralkodót válasszanak. Akkor még senki nem sejtette, hogy az ideiglenes állapot csaknem negyed századot fog jelenteni, s az újonnan megválasztott kormányzó egy egész történelmi korszak névadójává válik a későbbiekben.

Horthynak felelős magyar államférfiként – bár tudjuk, emberileg ez fájdalmas volt neki – az ország érdekében vállalnia kellett, hogy szeretett uralkodója, Ferenc József utódjának, az utolsó magyar királynak – az azóta a katolikus egyház által boldoggá avatott – , IV. Károlynak (1916-18) két visszatérési kísérletét is meghiúsítsa 1921-ben. Ezek voltak az ún. királypuccsok. A kormányzó azért kényszerült – Budaörsnél a szemben álló felek között még fegyveres összecsapássá is fajuló – kemény fellépésre IV. Károly puccskísérleteivel szemben, mert a háborúban győztes antant, elsősorban Franciaország, továbbá szomszédos államok, az ún. kisantant – mindenekelőtt a délszláv állam és Csehszlovákia – azt a leghatározottabban ellenezték, s háborúval fenyegették meg hazánkat. Mi több, Benes és a szerb Sándor király mozgósított, s hadseregeik felvonultak az ország északi és déli határain. A kormányzónak ebben a helyzetben nem maradt választási lehetősége: el kellett hárítania a királypuccsokat.

Bő esztendővel Trianon után Csonka-Magyarországnak katonai értelemben esélye sem lett volna a Franciaország diplomáciai és katonai támogatását maga mellett tudó szomszédaival szemben. Ne feledjük: a trianoni diktátum katonai rendelkezése szerint hazánk mindössze 35.000 fős, zsoldosokból álló hadsereget tarthatott fenn. (Igaz, egy ilyen létszámú hazánk földjére törő ellenséges ármádia ma jelentős, kb. háromszoros túlerőben lenne a mai Szekeres-féle operetthadsereggel szemben!). Továbbá az általános hadkötelezettséget megtiltották, a modern hadviselésben nélkülözhetetlen tankokat, hadihajókat és harci repülőgépeket Magyarország sem nem gyárthatott, sem nem vásárolhatott. A dunai flottillát át kellett adnunk az ellenségnek. Összehasonlításképpen: a csehszlovák hadsereg hivatalos létszáma ekkoriban 150 ezer fő volt (60 harckocsival), és nagyjából ennyire becsülhető a délszláv haderő összlétszáma is. Ezen túl az ország Trianon következtében – elveszítvén a Kárpátok természetes védővonalát – földrajzi értelemben védhetetlenné vált. A csehszlovák határ mindössze 70 km-re került az ország fővárosától (!), a délszláv-, illetve román-magyar határt pedig az Alföldön húzták meg, tehát Magyarországnak semmilyen természetes védővonala nem lévén, az akkor jóval erősebb, délszláv és román hadsereg a megalázott, kifosztott és lefegyverzett országot játszi könnyedséggel lerohanhatta volna napok alatt.

Ezt követően pedig a nemzetgyűlés – az 1707-es ónodi és az 1849-es debreceni után – immáron harmadszor is kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.

Bármilyen tragikus is volt tehát nemzetünk számára, tudomásul kellett vennünk – s Horthy reálpolitikusként tudomásul is vette, és nem vitte őrült fegyveres kalandokba – országunk teljes külpolitikai elszigeteltségét és kiszolgáltatottságát az 1920-as évek nagy részében. Ettől függetlenül a kormányzó és Bethlen István miniszterelnök (1921-31) nem mondtak le egyetlen pillanatra sem a revízióról, az elrabolt országrészek visszaszerzésének lehetőségéről. Horthy azonban tisztában volt azzal, hogy hazánknak ehhez ki kell várnia a megfelelő történelmi pillanatot.

A fent említett eseményekkel párhuzamosan megkezdődött Magyarországon a belpolitikai konszolidáció. A kormányzó – miniszterelnökeivel összhangban – képes volt kivezetni az irányítására bízott országot az 1918-19-es felfordulás okozta anarchiából. Ez úton a két legfontosabb kezdeti lépés: 1918-19 bűnöseinek felelősségre vonása és méltó megbüntetése, valamint a normális jogrend helyreállítása volt.

Ami az elsőt illeti, Horthy Miklós már kormányzóvá történő megválasztása előtt, a nemzeti hadsereg főparancsnokaként, 1919. november 16-i budapesti bevonulásakor egy fajta a jövőre vonatkozó elvi programként kifejtette: „A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette, mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. (Akárcsak az elmúlt 18 esztendő Demszky-érájában!) Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves történelmét, ez a város porba rántotta a Szent Koronát meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte őket hazájukból. (…) Katonáim – miután learatták és begyűjtötték földjeik termését – fegyvert fogtak, hogy az országban a rendet helyreállítsák. Az ő kezük immár készen áll a testvéri kézfogásra, de – ha elkerülhetetlen lenne – felkészült büntető ökölcsapásra is”.

Már 1919-bevevezették az ún. gyorsított bűnvádi eljárásokat a perrendtartásban (akárcsak 2006 őszén a hazafiak, sőt, az utcán a Gergényi-huszárok által összefogdosott, békés járókelők ellenében, azzal a különbséggel, hogy 1919-ben valóban bűnözők ellen alkalmazták azokat.). Eszerint a „szocializálások” és rekvirálások – nagyon helyesen – lopásnak és rablásnak minősültek, a „forradalmi törvényszékek” halálos ítéletei pedig gyilkosságra való felbujtásnak. Az 1919-20 folyamán meghozott halálos ítéletek száma mintegy száz, a ténylegesen kivégzetteké pedig 74 volt. Ezek főként a vörös terroristák, vagyis a Lenin-fiúk és a vörös őrök közül kerültek ki. (Az 1957 utáni Munkásőrség 1919-es elődszervezete és ekkori megfelelője.)

Látható tehát, hogy a kommunisták későbbi, szokásos, hazug állításaival ellentétben a Horthy-korszak nem valami vérfürdővel kezdődött, sőt, a törvényszékek meglehetősen elnézőek voltak, hiszen az 1919-es bolsevik rémuralom alatt elkövetett rémségekhez képest nagyon kevés számú halálos ítélet született, s ezeknek is csupán háromnegyedét hajtották végre. Ezzel szemben a Váry Albert koronaügyész-helyettes által a korszak elején megjelentetett könyvben 590 kétségbevonhatatlan gyilkosságot dokumentál, melyet a vörös terrorista bűnelkövetők hajtottak végre. A történelmet azonban minden korban a győztesek írják és magyarázzák, minden emberbaráti és nemes cselekedetet maguknak, s minden bűntettet és szörnyűséget ellenségeiknek tulajdonítva…

horthy4.jpgIII. rész

A dicsőséges Horthy-érában negyed századon át a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése a revízió volt. Vagyis annak a gyalázatnak az orvoslása, felülvizsgálata, melyet az antant az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne hazánk ellen elkövetett Trianonban. (S tegyük hozzá, Németországot is porig alázták Versaillesban, s maga Foch marsall antant-főparancsnok nyilatkozta ennek kapcsán, hogy ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Naptári pontossággal igaza lett, remek jósnak bizonyult.)

A Horthy Miklós vezetése alatt álló ellenforradalmi Magyarország valamennyi kormánya – ellentétben a mai Göncz Kinga-féle értelmezhetetlen, nemzetellenes diplomáciával – mindent elkövetett, hogy Magyarországnak nemzetközi fórumokon igazságot szolgáltassanak. A Kormányzó (a mai helyesírási szabályzat szerint ez az írásmód helytelen, de én a történelmi tisztelet okán ragaszkodom hozzá) erőfeszítéseinek köszönhetően, az NSDAP vezetése alatt álló hitleri Németországnak, valamint a Duce kormányzása alatt álló fasiszta Olaszország döntőbíráskodásának értelmében, az 1938. november 2-n aláírt első Bécsi Döntés szerint ünnepélyesen kinyilváníttatott, hogy a Magyar Királyság 11.927 km2-nyi területet visszakap a mesterségesen összetákolt „csehszlovák” állam által elrabolt felvidéki területeiből. A történelmi tisztánlátás meg az idióta Slota és a mai tót kormány kedvéért: a hazánkhoz visszakerült 1 millió 60 ezer főnyi lakosság 86.5 %-a magyar volt! Milyen alapon uralkodnak testvéreink felett tótok, akiknek itt államuk sem volt az elmúlt ezer esztendőben? Nem létező történelmi hőseiket s hazug históriai eseményeiket a magyar történelemből lopták össze, mint az egész országukat! Még jelenlegi címerüket is magyar motívumokból rakták össze!

Horthy kormányzó és a Reich együttműködésének köszönhetően 1939 március közepén honvédségünk visszafoglalta Kárpátalját, amikor az összefércelt csehszlovák állam első széthullása következett be, s a Wehrmacht birtokba vette a cseh-morva területeket, és megalakult a Szlovák Köztársaság. Ezzel mintegy 150 km-nyi hosszúságon helyreállt a történelmi lengyel-magyar határ a Kárpátok gerincén. Az új magyar-szlovák államhatár azonban egy kissé északabbra helyezkedett el a mainál! S a hazaáruló Antallék 1993-ban, az önálló szlovák állam megalakulásakor felvethették volna a határrevízió kérdését. Nem tették, mert gyávák voltak, s történelmileg teljesen alkalmatlanok arra, hogy – miként Horthy kormányzó – ezt az országot vezessék.

Hitler német kancellár és Mussolini olasz miniszterelnök aztán 1940. augusztus 30-n, a második Bécsi Döntéssel ismét – részben – igazságot szolgáltatott hazánknak. 43.591 négyzetkilométernyi ősi magyar földet kaptunk vissza, a Székelyfölddel, Arany János Nagyszalontájával, Mátyás királyunk és Bocskai fejedelmünk megszentelt szülővárosával, Kolozsvárral. E magyar városban oláh (román) és angol nyelven a mai napig hirdetik az oláh (román) propagandahazugságot Mátyás királyunk szülőházán, miszerint „e házban született a magyarok legnagyobb királya, a román (egyébként oláh vagy vlach) Hunyadi Mátyás. Tény, hogy a Hunyadi-család Havasalföldről származott Magyarországra, s Szent László királyunk sírja mellett Nagyváradon örök nyugalomra helyezett Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) királyunk 1409. október 18-án, Visegrádon kelt okleveléből tudjuk, hogy nevezett királyunk „Serba fia Vajk udvari vitézt” birtokadományban részesítette. Az erdélyi Hunyadvár és környéke jutott e nemes családnak birtokul. Csakhogy akkoriban Havasalföldön török eredetű kun vezető réteg uralkodott, s tudjuk, Szent István királyunk „pogány” neve is Vajk volt. Az oláhoknak semmi közük nincsen a mi dicsőséges Hunyadi családunkhoz.

1941-ben aztán a Versailles-i rendezés másik torzszülöttjének, az ún. Jugoszláviának első széthullása alkalmából (azóta szerencsére már a második összeomláson is túl vagyunk, s a nagyszerb sovinizmusnak és magyargyűlöletnek is „trianoni” történelmi igazság szolgáltatott!) honvédségünk birtokba vette a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt, összesen 11 és fél ezer km2-nyi területet.

Az 1938 és 1941 között teljesen jogosan visszaszerzett területek nagysága együttesen elérte az 1920-as trianoni országrablás, a magyar Golgota 40%-át - Horvátországot is beleszámítva egyharmadát. Hazánk területe – Horthy Miklós kormányzó és miniszterelnökei aktív külpolitikájának köszönhetően – a trianoni csonkaország 93 ezer km2-nyi területéről csaknem a duplájára, 172 ezer km2-re növekedett. A lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 millióra növekedett. Ez természetesen csak részleges revíziót jelentett, de úgy gondolom, a mai nyomorúságos nemzetpolitikai viszonyaink között bízvást elfogadnánk ezt a rendezést.

S ezen külpolitikai előzmények után hívta Isten Kormányzónkat és Bárdossy Lászlót, mártír miniszterelnökünket azon történelmi próbatétel elé, hogy hazánkat a második világháború pokoli útvesztőjén keresztülvigye. Iszonyatos kihívás volt e kor nagyszerű férfiainak, ám azt hiszem, Kormányzónk és hősi halált szenvedett miniszterelnöke, Bárdossy László a tőlük telhető legnagyobb és leglelkiismeretesebb tudással és elhivatottsággal álltak az országhajó kormányrúdja mellé! Sajnos a második világháborút a vörös horda meg a szabadkőműves Churchill és Roosevelt jelképezte Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia nyerték meg a sátáni Sztálin közreműködésével, s ennek minden következményét viseljük Európában a mai napig. Ám úgy gondolom, hogy az ő véleményük mellett másnak is helye van.

IV. - befejező - rész

horthy6.jpgHorthy történelmünk talán legnehezebb, emberpróbáló időszakában rendeltetett a nemzet vezetésére. Egy megcsonkított, béna országot kellett Trianon után a pusztulásból feltámasztania, sikerre kellett – legalább részben – a revíziót vinnie, és vezetnie kellett a gondjaira bízott országot az 1939-45 közötti pokoli világégésben. Erényeivel és hibáival ezt Horthy tisztességgel, legjobb tudása szerint megtette, ezért tisztelet illeti, s a magyar történelmi emlékezet soha nem felejtheti el.

Magyarország több okból sem maradhatott ki – sajnos – a második világháborús hadműveletekből, s tragikus módon Horthy és több miniszterelnöke minden hazafias törekvése ellenére azt sem kerülhette el, hogy területe hadszíntérré váljék, és nemzeti vagyonunk csaknem teljes mértékben megsemmisüljön 1944-45 folyamán. Megmosolyogtató, amikor korábban kommunista, ma neoliberálisnak mondott történészek és megmondó-emberek kinyilatkoztatják, hogy az akkori politikai elit a rossz oldalra állt, amikor a Harmadik Birodalommal szövetkezett, továbbá hogyan kellett volna kimaradnunk a világháború apokalipsziséből, s amennyiben ez mégis lehetetlenség volt, miért kellett volna hazánk akkori elitjének – élén a Kormányzóval – az angolszászok vagy a szovjet vörös horda szövetségeseként harcba vinni az országot a Tengelyhatalmak ellen. Az efféle kijelentések és elmélkedések teljességgel történelmietlenek, s arról tanúskodnak, hogy szerzőik nincsenek tisztában a XX. század első felének nagyhatalmi, diplomáciai és katonai viszonyaival, továbbá teljesen téves, elhibázott módon az akkor élt emberek gondolkodásmódját, cselekedeteik mozgatórugóját a mai ember felfogása és lelkiállapota alapján próbálják értelmezni és megfejteni.

Nem Horthy Miklóson múlott, hogy 1945-ben, a vörös-bolsevik tatárjárás után a magyarság – az 1918-as helyzethez képest rosszabb állapotban – teljesen kiszolgáltatottan hevert a győztesek lábai előtt. Miért nem kerülhettük el, hogy részt vegyünk a nagy európai polgárháború (1914-1945) utolsó szakaszának (1941-1945) hadműveleteiben a hitleri Németország oldalán?

1.) Magyarország geopolitikai helyzete eleve lehetetlenné tette a történelem során mindig, hogy nagy, összeurópai háborús konfliktusokból kimaradjunk, legyen az az oszmán-törökök által a nyugati kereszténységre kényszerített XV-XVII. századi permanens hadakozás, a harmincéves háború vagy éppen az első világháború, amelytől az akkori miniszterelnök, Tisza István mindenképpen szerette volna a gondjaira bízott országot távol tartani, ám sajnálatos módon a háborús részvétel nem az ő szándékán múlott.

2.) Az első világháborúban győztes Antant-hatalmaktól hazánk revíziós politikájának támogatását nem remélhette a 30-as, 40-es évek folyamán, hiszen épp ezek az országok zsugorították Magyarországot a trianoni szégyenkalodába. Ezen túl, Nagy-Britannia – a középkori, francia területekért folyó százéves háborút nem számítva – soha nem mutatott érdeklődést a kontinentális politika – legkevésbé a közép-európai ügyek – iránt, csupán a hatalmi egyensúly fenntartására törekedett, hogy ne támadjon riválisa a világtengereken és a gyarmatosításban. Franciaország számára Magyarország mindig csupán egy parasztfigura volt az európai nagyhatalmi küzdőtér- és diplomácia-sakktábláján. A francia politika a XVI-XVIII. század során tucatnyi magyar politikust és erdélyi fejedelmet áltatott, majd cserben hagyta őket, s végül Trianonnal tetézte be a magyarsággal szemben elkövetett évszázados hitszegéseit. 1940 nyarától amúgy sem volt hatalmi tényező, mert a német támadás megindulásakor kártyavárként omlott össze.

3.) Azon nincs mit csodálkoznunk, hogy a háború utolsó heteiig a Kormányzó és köre még csak hallani sem akart a szovjet-vezetéssel megkezdendő tárgyalásokról. Horthy – átélve az 1919-es ország pusztítást, anarchiát és a vele járó kíméletlen vörös-terrort – egész életében engesztelhetetlenül utálta – nagyon helyesen – a bolsevizmust s annak Moszkva marionett-figuráiként működő hazai kollaboráns képviselőit. Azt felvetni, hogy Horthynak és az akkori elitnek együtt kellett volna működnie a sátáni Szovjetunióval, eleve történelmietlen, ezen felül, egy történelmi párhuzammal élve, olyan képtelenség, mintha őseinkre ma azért tekintenénk görbén, mert a másság iránti tolerancia és tisztelet erkölcsi hívó szavát követve, nem szaladtak 1241-ben a mongol, a XVI-XVII. században pedig a török táborba, s fogtak fegyvert saját hazájuk, saját véreik ellen.

4.) A Trianon utáni nemzetközi helyzetben, majd a második világháborúban Horthyéknak nem volt más választásuk, mint Németország szövetségeseként állni fel a nagy európai küzdelemre. Geopolitikai helyzetünk, történelmi-politikai hagyományaink és európai kulturális kapcsolatrendszerünk egyaránt arra predesztinálták az akkori politikai osztályt, hogy Németországgal lépjen politikai-katonai szövetségre. Tetszik, nem tetszik a mai neoliberális köröknek, s a nemzetiszocializmus fantomképével szemben lángpallossal viaskodó kivénhedt és ifjú partizánoknak, történelmi tény, hogy Trianon részleges revíziójára, a magyarságot ért katasztrófa részbeni orvoslására az elmúlt csaknem egy évszázad során egyedül a Führer és a Duce döntésének eredményeképpen került sor egyetlen alkalommal mindmáig.

horthyhitler.jpgAz 1941. június 26-i kassai bombázás után Horthy kormányzó és Bárdossy miniszterelnök döntést hozott arról, hogy hazánk háborúba lép a Szovjetunió ellen. A hadba lépésről a parlamentet másnap tájékoztatták – alkotmányosan –, s néhány polgári ellenzéki politikus kivételével valamennyi honatya lelkesen jóváhagyta a kormányzó és miniszterelnöke előző napi döntését. Ez év végéig Magyarország hadi állapotba került Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is. A Wehrmacht ez idő szerint legyőzhetetlennek látszott, a Szovjetunió európai területeinek nagy részét elfoglalta, a bolsevik forradalom (pontosabb megnevezéssel terrorakció) szimbolikus jelentőségű városát, Leningrádot ostromgyűrűbe zárta, és 1941 december elején hozzákezdett a főváros, Moszkva ostromához, ám a kegyetlen télben megindított szovjet ellentámadás mintegy 250 km-re visszavetette a német haderőt nyugati irányba Moszkvától. A német hadvezetés számára ekkor már – a korábbiakkal ellentétben – fontossá vált a magyar honvédek részvétele a keleti fronton zajló hadműveletekben. 1941 folyamán ugyanis csak kisebb magyar katonai erőt vezényeltek a Szovjetunió területére, a Kárpát-csoport négy dandárját, illetve a Gyorshadtestet, ez utóbbit ráadásul 1941 novemberében kivonták a frontról. 1942 januárjában. Ribbentrop német külügyminiszter budapesti látogatásán született meg a döntés arról, hogy a magyar vezetés kiküldi a keleti frontra a teljes 2. magyar hadsereget, mintegy 150 ezer főnyi katonasággal.

1943 elején azonban nagy szovjet offenzíva kezdődött, amelynek eredményeképpen a Voronyezs térségében 1943. január 12-n indult támadás következtében a 2. magyar hadsereg megsemmisült. A halálos áldozatok száma kb. 100 ezer fő volt, s a hadfelszerelés 90%-a odaveszett, illetve az oroszok hadizsákmánya lett. Három héttel később, 1943. február 2-n, Sztálingrádnál Paulus tábornok volt kénytelen kapitulálni az oroszok előtt. E világháborús fordulat Budapesten is komoly aggodalmat keltett a Kormányzó környezetében, a háború során ekkor rémlett fel komolyan annak a lehetősége, hogy a németek az óriási túlerővel szemben vesztesként fejezhetik be a hadműveleteket. Arra azonban Horthy 1943 folyamán még rémálmában sem gondolt, hogy hazánk szovjet megszállás alá fog kerülni a világháború végén, ezt követően pedig csaknem fél évszázadra a világ első kommunista államának gyarmatává válik. Több generációnyi magyar politikus tévedését, hibás helyzetmegítélését osztotta a Kormányzó is: túlságosan bízott a nyugati hatalmakban, meg volt róla győződve, hogy azok, különösen Nagy-Britannia, nem fogják hagyni, hogy Magyarország szovjet-orosz érdekszféra legyen. Továbbá 1944 júniusáig arról is meg volt győződve, hogy az angolszászok – az 1943-as szicíliai partraszállásukat követően – hamarabb érik el a Kárpát-medencét, mint Sztálin vörös hordája, illetve a második front megnyitása a Balkánon lesz, mely dezinformációt az angolszászok titkosszolgálatai céltudatosan terjesztették is, a Tengelyhatalmak hírszerzését így kívánva megtéveszteni, és normandiai partraszállásuk katonai és logisztikai részét ezáltal megkönnyíteni.

Horthy tudtával és beleegyezésével Kállay Miklós miniszterelnök titkos tárgyalásokat kezdett az angolokkal, amelynek eredményeképpen 1943. szeptember 9-n megszületett az isztambuli előzetes fegyverszüneti megállapodás. Ebben az állt, hogy amint angol vagy amerikai csapatok elérik Magyarország határait, a magyar kormány feltétel nélkül kapitulál és megmenekül attól, hogy az ország területe hadszíntér legyen. Jó két hónap múlva, az 1943 november végén tartott teheráni konferencián azonban eldőlt: a második front Normandiában lesz, vagyis Roosevelt és Churchill Sztálin kedvében járt, hiszen egyúttal az is kimondatott, hogy a Szovjetunió nyugati határait a háború végén biztonsági érdekeinek megfelelően jelölheti ki. A diplomácia virágnyelvéről lefordítva: az említett politikusok már Teheránban odadobták egész Közép- és Kelet-Európát a sátáni Szovjetuniónak, kárhozatra ítélve a térségben található nemzetek sok tízmilliónyi fiainak több generációját.

A német hírszerzés és titkosszolgálatok előtt azonban nem maradhatott titokban az isztambuli megállapodás, s részben ezért, részben pedig azért, mert a németek a magyar katonai erőt elégtelennek tartották, hogy az ekkoriban már a Kárpátok keleti vonulataihoz közeledő, óriási túlerőben lévő szovjet ármádiát megállítsa, a Reich vezetése Hitler utasítására két változatban is kidolgozta a Margarethe-tervet, vagyis Magyarország megszállásának katonai forgatókönyvét. Hitler magához kérette az idős, 76 esztendős, betegeskedő Kormányzót Klessheimbe, s az 1944. március 18-i tárgyalásokon közölte Horthyval hazánk megszállására vonatkozó elhatározását. A birodalmi kancellár és vezető egyúttal azt is tudatta Horthyval, hogy amennyiben a honvédség nem tanúsít ellenállást a bevonuló német megszálló erőkkel szemben, illetve maga a Kormányzó is beleegyezik az ország német részről átmenetinek mondott megszállásába, Horthy államfőként a helyén maradhat. Mint ismeretes, Hitler megtartotta a kormányzónak tett ígéretét, bár 1944. március 19-e után Horthy korlátozott jogkörrel és cselekvési képességgel rendelkezett, a tényleges hatalom és döntéshozatal a Führer teljhatalmú magyarországi megbízottjának, Edmund Veesenmayernek a kezében volt.

Kormányzóságának utolsó fél évében Horthynak szembe kellett néznie azzal a tragikus történelmi ténnyel, hogy szeretett hazája ismét vesztesként fog kikerülni egy világháborús konfliktusból, ráadásul az idegen, megszálló katonai erő a barbár Vörös Hadsereg lesz, amely fegyvereivel a kommunizmust is importálja majd Magyarországra. Kétségtelenül jó szándékkal, nemzete javát tartva szem előtt, az idős államfő tárgyalásokat kezdett a szovjet vezetéssel, s végül 1944. október 11-n Moszkvában ideiglenes fegyverszüneti megállapodás jött létre hazánk és a Szovjetunió között. Eszerint a magyar honvédalakulatok átállnak a Vörös Hadsereg oldalára, Magyarország pedig egyidejűleg hadat üzen Németországnak s felveszi a harcot a Wehrmacht ellen.

Kétségtelen, hogy mind politikai, mind erkölcsi szempontból e fegyverszüneti feltételek elfogadása és aláírása Horthy közéleti pályafutásának legnehezebben értelmezhető fejezete. Sztálintól Magyarország ugyanis csupán bosszúra és kegyetlen megtorlásra számíthatott, akár átáll az utolsó pillanatban az ő oldalukra, akár nem. Nyilván az apokaliptikus politikai és katonai helyzetben a kétségbeesés és a reménytelenség érzése vezette Horthyt a „moszkvai útra”. Ezt igazolja két későbbi fejlemény is. Az egyik az, hogy 1944. október 15-i rádió-bejelentésében nem ejtett szót a németekkel való szembefordulásról, valamint az arcvonalaknak a szovjet csapatok előtti megnyitásáról sem, csupán a fegyverszünet aláírásáról. A másik tény pedig Horthynak egy, már a száműzetésben tett kijelentése a háború után: „Nem támadok hátba senkit, még egy Hitlert sem. Nem vagyok áruló. Megígértem Hitlernek, hogy azonnal értesítem, ha különbékét akarok kötni. Megtartottam a szavamat”.

Végül az oroszokkal való egyezkedés miatt a németek Horthyt lemondatták, s utolsó államfői aktusként a kormányzó átadta a hatalmat a Nyilaskeresztes Párt vezetőjének, Szálasi Ferencnek, majd 1944. október 17-én különvonattal, negyedszázadnyi politikai tevékenység után örökre elhagyta hazáját. Németországi internálás után végül a portugáliai Estorilban telepedett le családjával, többé már nem játszva szerepet a magyar politika irányításában, s itt érte a halál 1957. február 9-én. A lisszaboni angol katonai temetőben hantolták el.

horthy7.jpgHorthy történelmünk talán legnehezebb, emberpróbáló időszakában rendeltetett a nemzet vezetésére. Egy megcsonkított, béna országot kellett Trianon után a pusztulásból feltámasztania, sikerre kellett – legalább részben – a revíziót vinnie, és vezetnie kellett a gondjaira bízott országot az 1939-45 közötti pokoli világégésben. Erényeivel és hibáival ezt Horthy tisztességgel, legjobb tudása szerint megtette, ezért tisztelet illeti, s a magyar történelmi emlékezet soha nem felejtheti el. Mai politikus utódai békeidőben is gazdasági, politikai, erkölcsi és hangulati káoszba kormányozták az országot, így nekik és udvari történetíróiknak semmiféle erkölcsi, politikai alapjuk nincsen Horthy kritizálására. Mint ahogy ugyanezeknek a figuráknak ahhoz sem volt, hogy tiltakozzanak és őrjöngjenek az ellen, hogy végül a Kormányzó földi maradványait örök nyugalomra helyezzék kenderesi családi birtokának kriptájában, 1993-ban. Mert azt Antigoné óta tudjuk, mindenkit megillet a végtisztesség.

Lipusz Zsolt

(Az újra működő kuruc.info-ról átvéve)

A bejegyzés trackback címe:

https://tuzok.blog.hu/api/trackback/id/tr61635794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.