IX. rész: Az attasé

Előzőekben ott fejeztük be kirándulásunkat a kommunistákat gondozó elme-szociális intézményről szóló filmünkben, hogy éppen tótul tanultunk meg egy verset a csehszlovákiai, az igazságtalan, rabló jellegű trianoni-békediktátumkor elcsatolt alsóregmeci pincében.

Hogy elég meghökkentő és nagy legyen a váltás, egy régi filmhíradót látunk: „Ein Volk Ein Reich Ein Führer” látjuk a főcímben. Innen már tudjuk, hogy a náci Németországban vagyunk.
Méghozzá egy sötét teremben, egy mozi teremben. Felhajtható faszékek; belép egy férfi, a jegyszedő néni zseblámpával a helyére kíséri. Leül, óvatosan rápillant a szomszédjára, mint ha egy leheletnyi fejbiccentést vennénk észre.

Megy tovább a film. Zsidó üzletek kirakatait törik be. SA alakulatok teherautókon és az utcán, horogkeresztes zászlók alatt.
Az imént érkezett férfi feláll és, a mozi terem elején, egy ajtó mögött óvatosan eltűnik.

Egy SA egység, mosolygós nénik, hölgyek kondérban főznek, hosszú kertpadokon esznek, beszélgetnek, dohányoznak, egyenruhás férfiak.
Bors a puhakalapjában érkezik, ő is ugyanoda ül le.

„Adolf Hitler Jugendherberge” – Ifjúsági szállás. Táncoló lányok, fiúk cipőt pucolna a sátraik előtt, egy gyerek kispuskával célozni tanul, munkásalakulat, ásókkal a vállukon menetel.

Bors is biccent, feláll, ő is besettenkedik az első ajtón.

Hitler beszél. Hatalmas stadion, tömve emberekkel. Tömegek, náci karlendítések.

A szobában 7-8 ember van, vitatkoznak. Bors jobbra áll, viszi a szót:
„Feltétlenül meg kell gyorsítani az emberek kiszöktetését Németországból. Az elvtársak nagy része már most koncentrációs lágerben van. Persze, elsősorban azokat kell menteni, akiket még lehet. A szokásos úton, a Schliemann-féle munkaközvetítő irodán keresztül e hónapban 25 elvtársat szöktettünk Ausztriába.
Az ottaniak most azt kérik, hogy az osztrák irodán keresztül kért 100 embert a letartóztatott elvtársak közül küldhessük.”

Hát min lenne nagy vita, ha nem ezen a semleges hangvételű közlésen?
Azt mondja az egyik IQ-Nobel-díjas: Egyelőre nincs szó életveszélyről, ... foglyok!”
A főnök válasza: „Ez az, amit nem tudunk.”

Valami, tavasszal kitört náci felkelésről is beszélnek.
Melyikről? Ausztriában volt egy sikertelen náci felkelés, de ez 1934. július 24-én volt, amikor meggyilkolták Engelbert Dollfuss kancellárt is.
A filmhíradóban látott zsidó üzletek kirakatainak betörése meg esetleg a Kristallnacht? Az pedig 1938. november 10-ére virradó hajnalban volt. De ez sem lehet, mert ekkor, 1938. március 12-én már lezajlott volna az Anschluss, azaz már nem lehetne önálló Ausztriáról beszélni.
Mindegy, majd még később meglátjuk a további adatokat.

Ott van egy nő is – Lichtmann Panna elvtársnő (Káldy Nóra): Nagy baj, nagyon nagy baj, ha már mi is a burzsoá nacionalizmusra számítunk. Hú, de utálják!? Ezek mindig mindenkit és mindent utálnak? Csak magukat szeretik, de néha még magukat sem! Ezzel a betegséggel orvoshoz kéne fordulni, nem? Hátha van rá gyógyszer vagy terápia.
A vörös maffiafőnök lezárja a vitát egy eszmei fejtegetéssel: „Elvtársak, az a probléma, nem ismerjük eléggé a fasizmust, de a legrosszabbra kell számítanunk. Engedélyezzük az akciót. Felelősök: Lichmann elvtársnő és Bors elvtárs.”

Okoska! Ha tagja vagy a kommunista pártnak és még vezető is vagy, legalább tudhatnád, hogy a Kominternes főnökeid Moszkvában már 1922-ben elemezték többször a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus jellegzetességeit. Ezekben állapították meg többször, hogy mind az olasz fasizmus, mind a német nácizmus a „finánctőke diktatúrája”.
Ezt a definíciót használta fel a lipcsei per után sittről szabadult bűnöző-kommunista Dimitrov Moszkvában, a Komintern VII. kongresszusán, 1935. július-augusztusában, ezt az állásfoglalást idézve, beszéde bevezető részében, hogy : „A hatalmon levő fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.” Tehát, bár a meghatározást Dimitrov nevéhez kötik, de ő csak leszűkítette a megfogalmazást a legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább kitétel beillesztésével. Azaz nem a teljes finánctőke diktatúrája lenne a fasizmus vagy a nácizmus, hanem csak bizonyos elemeinek. Csak a legeknek!
De ezt már tudnod kellett volna nélkülem is elvtárs! Megbuktál a szemináriumon?

És figyeltétek a fogalmazást? Én – engedélyezzük. Furcsa egy királyi többes. De azt legalább már tudjuk, hogy a nácik már hatalmon vannak.

Egy vasútállomáson vagyunk. Jön Dániel Ede. Malaclopó köpenyben, széles karimájú művészkalap van a fején. A resti előtt üldögélő horogkeresztes figuráknak elereszt gyorsan egy náci karlendítést, odamegy hozzájuk és bonbonnal kínálja őket. Az állomáson rendőrök igazoltatnak. Mennek sorban, mindenkitől elkérik az igazolványukat, de Dániel csak tovább kvaterkázik. Hol kalapot emel, hol „Sieg Heil”-ezik. Közben kínálgatja a bonbonait.
A fémkerítésnél ideges emberek állnak.
- Megmondtam, Dániel hozza az igazolványokat.
- De nem ér ide! Értse meg, nem érhet ide!
És tényleg, a rendőrök megelőzik többször. De végül odaér mégis. Az utolsó pillanatban. Őket is megkínálja bonbonnal. A balra álló ember a fadobozka alsó rekeszéből náci sasos igazolványokat vesz ki és odaadja az egyiket a szemben állónak; a másikat elteszi.

Uh! Ez meleg volt! Igazoltatás, minden rendben. Schliemann és Dániel együtt mennek el.
Schliemann idegesen mondja: Nincs időm. Nyilván az én Böhm barátom feljelentésére, vizsgálatot rendelt el a polgármester a cég ellen. Becsomagoltam, Megyek a gyerekért - és ezzel otthagyja Dánielt, beül egy kocsiba.

Dániel is beül egy taxiba. Hát persze, hogy Sípos úr vezeti. Megtudjuk, hogy 12 emberről még nincs fénykép. De Dániel nem ismer pardont, estére kellenek a fényképek.
Sípos dühöng: Megmondanád hogyan? Állandóan téged fuvarozlak!
Igazad van! – mondja Ede és kiszáll. Innen gyalog is mehetek, és nem is olyan feltűnő. Előtte még kiadja az ukázt: 1) Küldj táviratot Borsnak: »Anya gyengélkedik, az első vonattal gyere! Irma« 2) Keríts egy fényképezőgépet és 12-kor legyél az ablakban! 3) Várj rám Schliemann előtt!

Ede megy be az irodába. A kapun felirat: Eduard Schliemann Arbeitsvermittlung Büro vagy valami ilyen hosszú német szó.
Az ajtón át kihallatszik, valaki éppen telefonon a Kapitány urat tájékoztatja, hogy az illető már csomagol, jöjjenek gyorsan. Dániel benyit, a szódasüveg-szemüveges Böhm úr gyorsan témát vált és lerakja a telefont. Őt is megkínálja bonbonnal.
- Bent van? – kérdi.
- Igen, de nem hinném, hogy az időpont különösebben alkalmas lenne a zongorázásra.
- Hm! A zene Böhm úr, nagyon komoly dolog! – és benyit.

Schliemann már menne, menekülne, Dániel megszeretné nyugtatni, de nem nagyon megy.
„Értse meg, nem engedem megölni a gyerekemet és mellesleg megjegyzem, nekem is csak egy életem van, éppen úgy, mint magának.”
De Dániel mégis elkezdi az előadását a 100 ember életéről. Van ám benne együttérzés, nem is akármennyi – semmi.
Szegény Schliemann! Nem tudja, hogy ő a tipikus „hasznos idióta”! Ha tudná, mit tenne, vagy mit nem kellett volna korábban tennie!

A hasznos idióta gondolatát a politikai nyelvezetben, először Lenin fogalmazta meg. Ennek a gyilkos rendőrállamnak a létrehozója az útitárs baloldali értelmiségieket titulálta ilyen barátságos jelzővel.
Azokat a széplelkű, szalonbalos intellektueleket, békeharcosokat, antimilitarista-petíciózókat, akik valamiféle, fából-vaskarika, »másfajta, demokratikus szocializmust, imperializmus nélküli világbékét« akartak, de valójában a szovjet vörös-diktatúra terjeszkedésének manipulált eszközei voltak.
A „hasznos idióták" baloldalisága sikk és erény maradt nyugaton a világháború után is. Példának okáért Franciaországban ez a mondás járta: „Franciaország az ország, ahol élünk, de a Szovjetunió a hazánk, amelyért dolgozunk.” Sokszor le is tagadták, ha valaki rákérdezett, hogy ők kommunisták-e; még akkor sem, ha köztudott volt, hogy beléptek a kommunista pártba. Mindig csak naivan rokonszenves baloldaliságukat hangoztatták, a liberális sajtó hatékony segítségével és asszisztálásával. Ők a »haladók, a haladó baloldaliak«, akik látják a jövőt, és látnak egy álmot megvalósulni a Szovjetunióban; egy vágyálmot, egy több évszázados illúziót, egy elképzelt tökéletes társadalomról.
Ők nem csak kémkedtek, loptak és dokumentumokat, ipari és katonai titkokat szállítottak a szabadvilágból, de befolyásoltak is elnököket, külpolitikai döntéseket, ezzel aktívan deformálták a történelem menetét is.

Schliemann most azt kapja büntetésül, amit mások jutalomként kaptak?
- Csak perceim vannak! Mit akar csinálni? ... Késő barátom! ... Tudja mi maga? Egy közönséges gyilkos, rosszabb, egy gyerekgyilkos!”

Beront az ifjú Koltay Róbert, mint titkosrendőr. „Franz Schliemann, a III. Birodalom nevében letartóztatom.” tehát nem az ő neve volt a kapun. Akkor meg ki az az Eduard?
Sch: „Tiltakozom, ez... ez birodalmi érdek, ez teljesen képtelenség. Jelenteni fogom a rendőrfőnök úrnak.” A gyereket is elviszik egy nyomozó.

Elviszik Schliemannt, az iroda kikíséri. Ott van Dániel, Böhm és egy szipogós kisasszony is.
D.E: „Hát kérem! Egy kuncsafttal megint kevesebb és ráadásul tartozott 2 hónappal. Hát, ki fogja ezt nekem megfizetni, egy szegény zenetanárnak? (Jól adja!) És ráadásul a gyerek nem is volt tehetségtelen, Böhm úr!”
B: „Hát, minden jót Mester! (visszafordul) Tudja mit Maestro? Nekem is van egy kislányom. Annak sem ártana megtanulni egy kicsit a zongorán kalimpálni!”
B.M: „Ezt komolyan mondja Böhm úr? Igazán nagyon kedves, köszönöm szépen!”
B: „Az órákat egyelőre itt kéne megtartani, meg kell várni, amíg átvitetem a zongorát. (mármint a Schliemannét) Délután el is kezdheti.”

Taxiban vagyunk. Dániel panaszkodik: Lehet, hogy én most megöltem egy embert, meg egy gyereket. Most már 102 embert kell kimenteni.
Egyeztetik a feladatokat, kiderül, hogy reggel 6-kor viszik a foglyokat a távirat pedig elment. Már csak azt kell megtudni, hová vitték a gyereket.

Dániel gyakorol a Hitler-Jugend énekkarral azelőtt a tornaterem előtt, ahol a foglyokat őrzik. Új dalt tanulnak, az olasz fasiszták indulóját, a „Giovinezza” című indulót.
A szöveget Dániel átköltötte, és olaszul üzen a bennlévőknek, hogy 12-kor legyenek az ablakba fotózásra. A foglyok közül, természetesen, Milkó, – akit utoljára Csehszlovákiában hagytunk – tud olaszul. Mellette ül Lukács Dönci, akit pedig Ausztriában hagytunk. Hogy kerültek ide Németországba?
Énekli a hitleri ifjúság azt az üzenetet is, hogy másnap 5-kor értük jönnek és kiszabadítják őket. De miért csak a refrént tanulják a gyerekek.?
És az egész városban nincs senki, csak Dániel és Milkó, akik tudnak olaszul. Nagy baj lett volna, ha valaki tudott volna! A Gestapo azonnal elvitte volna. Uh, de bátor ez az Ede!

De hogy hitelesek legyünk, tudnunk kell, hogy ezt a világhírű dalt 1921-ben szerezte G. Blanc motívumainak felhasználásával G. Castaldo, szövegét M. Manni írta.
Címadó refrénje így hangzik magyarul: Ifjúság, ifjúság, a szépség tavasza.
Olaszul: Salve o popolo di eroi, / salve o patria immortale, / son rinati i figli tuoi / con rinati i figli tuoi / con la fe` nell`ideale. / Il valor dei tuoi guerrieri, / la virtù dei pionieri, / la vision dell’Lighieri, / oggi brilla in tutti i cour.
/Ref: / Giovinezza, Giovinezza / Primavera di bellezza / Della vita nell'asprezza / Il tuo canto squilla e va! /
Nell’Italia nei confini, / son rifatti gli Italiani, / li ha rifatti Mussolini / per la guerra di domani. / Per la gloria del lavoro, / per la pace e per l’alloro / per la gogna di coloro / che la Patria rinnegar.
/Ref: /
I poeti e gli artigiani, / i signori e i contadini, / con orgoglio d’Italiani / giuran fede a Mussolini. / Non v’è povero quartiere, / che non mandi le seu schiere, / che non spieghi le bandiere / del Fascismo redentor.
/ Ref: kétszer /

Dániel és egy szakállas férfi sétálnak az utcán. Most a szakállas kínálja bonbonnal Edét. A falakon náci plakátok. Az útlevelek elkészítéséről beszélnek. Reggelre kellenek. A szakállas mondja is, hogy képtelenség ilyen rövid idő alatt 100-at megcsinálni.
- Hát, nem lehet valakit bevonni?
- Meg vagy őrülve!
- Az lehet, de akkor is kellenek az igazolványok.
- De hogyan?
- Szervezd meg! – Tetszenek érteni! Csinálja meg és punktum! Hogy hogyan, az nem érdekel! Ez ám a barátság! Vagy ő is csak hasznos idióta?

Sípos hazaér a vörös hadseregből örökölt bőr lenin-sapkájában. Ő is siet, kapkod; az ajtóüveg mögött a házinéni. – Herr Sípos! Van valamire szüksége? Hm, a szöveg fele német, fele magyar. Biztos anyukája német volt, apukája meg német. Ebből született ez a hibrid nyelv. Bezzeg az első két részben sokkolhattak azzal, hogy rengeteg orosz szöveget raktak be. És, hogy a fél ország (fél? 90%) nem értette, – és aláírás sem volt – az már nem volt érdekes.
Sípos úr az ablakhoz visz egy kihúzható harmonikás fényképezőgépet, ami a táskában is kinyitva volt. (Na, ne már! Ilyet csak egy kretén tesz! Megsérül a vászon, Jámbor!) Felcsavarozza egy állványra. Közben lent a járdán őr sétál – nem érdekes. Milyen hülyék ezek a nácik! Vagy nem? Na, ugye!
Dél van. A rabok egyenként másznak fel a kötélre, úgy, hogy két kőtélen csimpaszkodnak. Vágnak is olyan arcokat, hogy az útlevélkezelő röhögő görcsöt fog kapni. A fényekről, az árnyékokról ne is beszéljünk! Kár, ha valaki fényképészetből szakmunkásvizsgázott.

Új kép, felirattal:
„Valahol Ausztriában 1933 őszén”
Micsoda? Hát ezt jól behatárolták! Sem nem 38, sem nem 34! Hát ennyire butának néznek? Ennyire!
Bors az osztrák hegyi szanatórium teraszán egy ágyban fekvő betegnek, egy „izgalmas” könyvet olvas fel. Ki írta, ki sem, sosem tudjuk meg, Hál’ Istennek. Benne náci frázisok tömkelege puffog: „...kemény öklünk kíméletlenül csapott le a zsidókra, kommunistákra, mindenkire, akik kezet mertek emelni a nemzeti-szocializmus szent ügyére. Akkor tettük le – ma már diadalt aratott – mozgalmunk alapjait, ahol természetesen a Führer vezetésével először öltöttek szavak a nemzeti-szocialista gondolatok.”
Közben látjuk, a nővérke az ablakban integet, kopog.
Gondolkodjuk el a fenti szövegen addig is! Helyettesítsük a szavakat, így ismerős-e: „...kemény öklünk kíméletlenül csapott le a burzsoákra, papokra, mindenkire, akik kezet mertek emelni a munkáshatalom szent ügyére. Akkor tettük le – ma már diadalt aratott – mozgalmunk alapjait; ahol természetesen a nagy Sztálin vezetésével először öltöttek szavak a kommunista gondolatok.”
Ugye, hogy ugye! Nem a tőke és a fasizmus jegyesek – minden értesítés helyett; hanem a nácizmus és a kommunizmus testvérek, minden értesítés helyett.

A beteg megjegyzi: „Nem lenne helyesebb »gondolat« helyett az »eszmét« használni?” Hú, tényleg, úgy már van értelme!
Bors válaszol: „Az ön ízlése hibátlan von Werner! Nem is tudom, miért veszi igénybe az én segítségemet?”
- Higgye el, nagyon sokat köszönhetek magának!” Na, belopta magát a bizalmába, hogy utána átverje vagy meglopja – egy eszme nevében. (vagy nem volna helyesebb a gondolat kifejezést használni?)

Nővérke odaadja a táviratot, Bors felolvassa, hangosan. „Irma?” – kérdi a nővérke. Na, itt megint Casanova effektus lesz!
- „Meg tudja szerezni Werner igazolványát?” – kérdi.
. „A múltkor is megszereztem, nem? Na, induljon!”

A nővérke betolja von Wernert, ágyastól. Bors öltözködik a szekrénynél.
- „Csak nincs valami baj?” – kérdi von Werner.
- „Az anyám! ...”
- „Bennünk, németekben különösen erős a szülők iránti szeretet.” – elmélkedik von Werner, amíg a nővérke a jobb kezével igazgatja a takaróját. A ballal közben kiveszi a tiszt igazolványát a fiókból.
Közben látjuk, hogy Bors nem a saját szekrényéből öltözik – felirat van ugyanis az ajtón: „Alfried von Werner” Bors jelenlegi álnevét persze nem látjuk, de nem is érdekes, hiszen ő „A” Bors. Biztosan Matthäus von Pfeffer van az ajtón, amit nem látunk!

Kifelé menet még megkérdi a nővérkét: Kibírja ez az agg fasiszta még 1-2 napig?”
- „Reméljük, megsegíti a Jóisten! Szerkesztő Elvtárs, vigyázzon magára!” – és egy gyors puszit nyom az arcára. Hm! Na, én előre szóltam!

A vasútállomáson Sípos úr várja a taxijával. (Biztos ez is lopott!)
– „Hová megyünk?” – kérdi Bors.
– „A rendőrségre.”
– „Te megőrültél?”
– „Dániel azt üzeni, jelentsd fel Schliemannt, – akit ők már mellesleg őrizetbe vettek – mert mindenféle kétes elemet, pláne kommunistát küld Ausztriába és mert elszabotálta az utolsó 100 ember kiküldését. Világos?”
– „Nem.”
– „Én sem értem, de én se tudok többet.” Ez aztán pártfegyelem! Látjátok gyerekek, ti is így engedelmeskedjetek a szüleiteknek. Sípos Úr nektek is példát adott ebben!

Bors bemegy az épületbe. A helyiségben éppen kihallgatás folyik. – Felismerte Franz Schliemannt? – kérdik az összevert férfitól. – „Igen, felismertem.”
Bors bemutatkozik: Alfried von Werner, alezredes, katonai attasé. Odaadja a névjegyét. Koltay nyomozó beviszi az irodába.
- „Miben állhatok rendelkezésére von Werner?” - kérdi a rendőrfőnök (Kaló Flórián)
- „Feljelentést akarok tenni, és azonnali intézkedést kérek.”
Bors mondja a szükséges szöveget:
„Ha az utolsó ilyen, rendkívüli fáradtsággal megszervezett csoportunk nem jut ki Ausztriába, az osztrákok vizsgálatot indítanak, és az egész ügy ... azt hiszem, ezt érti Kapitány úr.”
Hogy ne értené!
Be is csöngeti azonnal Koltayt az előszobából. Felkéri Borsot, hogy igazolja magát. Közben Koltai belső zsebbe dugott kézzel áll. Sikerül. „Bocsánat! A kötelező formaság!”
Bors azonnal beszélni akar az új cégvezetővel.

Böhm irodájában vagyunk, bentről zongora hangjai hallatszanak ki.
A rendőrkapitány mondja, hogy Schliemann minden kétséget kizáróan áruló. De bors belevág; Bocsássanak meg uraim, de az idő sürget! A kapitány erre elkéri az utolsó transzport adatait.

Közben bent a szobában, amíg a gyerek zongorázik, Dániel valamilyen papírokat vesz ki a fiókból, egy dossziéból.

 „Ön mit tud ezekről az emberekről?” - kérdi a kapitány.
„Akár kezeskedem értük, mind, csupa pártszolgálatos.” - feleli Böhm.
„De ha így is volna, mi az oka annak, hogy az utolsó 100-as transzportot elszabotálták?”
„Nekem Schliemann jelzett letartóztatása előtt egy nagyobb csoportot, tehát kell lennie egy feljegyzésnek arról, kiket akart valójában kiküldeni.” mondja a rendőrfőnök.
„Talán a személyes iratai között, de azt még nem tudtam megnézni.” mentegetőzik Böhm.

A zongoraóra véget ért,
Dániel odasúgja Borsnak: „Az eredeti lista nálam van, ne engedd a keresgélést. A nő a délutáni gyorssal érkezik.”
„És a szerződés?” „Most viszem neki.”
Ki is hozzák Schliemann listáját. Meglepődnek, ott is ugyanezek a nevek szerepelnek, mint amik Böhmnél vannak.
B: „Ez fantasztikus! Ez ugyanaz a lista, csupa megbízható ember!”
Rf: „Schliemann tehát tudta, kikre van szükségünk. Csak éppen nem azokat küldte el.”
B.M: „Bocsássanak meg uraim, de önök nincsenek tisztában a helyzettel. A délutáni gyorssal érkezik az osztrák fél megbízottja, Lichtmann kisasszony, és nekünk választ kell adnunk.”
Rf: „Hát, először is meg kell találnunk a neveket; azokét, akik helyett ezek szerepelnek a listán.”
B. M: „Úgy van! (indulatosan mondja) De ez az önök dolga Kapitány úr! Ha késve is, de az öné. Nekem embereket kell vinnem és nem is keveset, 100-at, és hamar.”
B: „Attasé Úr! Ha adhatnék egy tanácsot, a körzetvezető úrral kellene beszélni, ő nagyszerű ember és ő előállíthatna 100 megbízható fickót. Akár ugyanezeket!”

Dániel a taxiban: „Ezt a papírt add át a nőnek! Ez tökéletesen igazolni fogja őt, mert ez a szerződés. Igaz, hogy Schliemann példánya, de erre nem tudnak rájönni.” (Nem ám, persze. Ha nincs meg Schliemann példánya, hogyan tudják beazonosítani, hogy ez azonos azzal?)

Dániel fütyül egy dallamot Síposnak: „Ezt majd megismered?”
„Hülyének nézel? Ezt mindenki ismeri!” (Az jó, mert én nem.)
D.E: „Mondd Sípos elvtárs, nincs neked baj a te magánéleteddel az utóbbi időben? Rendkívül könnyen sértődsz!” (Á, hogy lenne! Két éve eljött otthonról, Magyarországon maradt a családja, a gyermekei, otthon körözik, ha hazamegy, biztos hosszú időre lecsukják, lehet, hogy haláláig nem is térhet haza; mert ha el is évülne, amivel vádolják, munkát biztos nem fog sehol kapni. Így fog kóborolni országról országra, élete végéig. Hogy lenne már baja! És még ideges se legyen?)
„Ha hallod ezt a dallamot, ráállsz arra a vonalra, amelyiken a berlini bezsélgetéseket hallgattuk le. Világos?” „Nem.”
„Na, mindegy, a lényeg, hogy működjék ez a telefon. Te mindig csak ennyit mondasz: »Bocsánat. Egy pillanat. rögtön kapcsolom.«”.

Dániel bemegy egy náci épületbe. Talán SA, mert SA-katonák állnak őrséget a kapuban. Az udvaron egy alakulat horogkeresztes zászlókkal masírozik. Nekik keresztben egy rézfúvós zenekar menetel. Ede odamegy a tamburmajorhoz, és együtt mennek tovább. Egy emelvényen szintén rézfúvósok ülnek.
Dániel mindenkihez barátságos, látszik, hogy ide tartozik. Megint előkerül a fadoboz, az egyik asztalnál ülő őrt kínálja meg bonbonnal.

Látjuk Sípos úr éppeb mászik föl egy telefon póznára.

Bors a körzetvezetőnél van, aki egy fontoskodó ’dugódani’. Ott van még Böhm SA egyenruhában és a rendőrkapitány is.
B.M: „Kérem Uraim, az önök segítőkészségét példaképül állíthatnám a Birodalom valamennyi polgára elé, ha ezt az ügy bizalmas volta megengedné.” (Juj, de szép fogalmazás! Soha, senki nem fogja megtudni, ha ügyesek vagytok, de ha valamit elrontotok, nemzetközi botrány lesz belőle. Micsoda perspektíva, micsoda karrier lehetőség!)
Körzetvezető: „Volna egy problémám...”
B.M: „Gondolom mi az! Egy ilyen bonyolult kérdésben (közben a körzetvezető nyúlna a telefonhoz, de Bors felkapja előle) nekem is felhatalmazást kell kérnem.”

Kint az udvaron Dániel beint a zenekarnak, akik játszani kezdik az előbb fütyült dallamot.
B.M: „A kegyelmes urat kérem!” Vár.
Rendőrfőnök: „Von Neureut bárót kérte?
B.M: „Mi a külügyhöz tartozunk” – mondja fontosságát sejtetve, miközben letakarja a mikrofont.

Dániel átadja a pálcát a tamburmajornak és kimegy az épületből. Dániel és Sípos a pózna tövében, egy bokorban guggolnak egy készülék mellett.

D.E: „Ha az a barom ott áll melletted, add ide, beszélek vele.”
„Herbert Müller körzetvezető” – mutatkozik be. Most már tudjuk a nevét.
Dániel udvarol neki egy kört, majd a varázsmondat: „Személyesen fogok önről referálni a Führernek.” Müller majd összepisili magát a megtiszteltetéstől.
Rendőrfőnök: „Alezredes úr! Gratulálok az összeköttetéseihez!”

Nálunk is volt ilyen anno, de azt úgy hívták: „szocialista összeköttetés”. Ugye ismerős, és ismerős az is, ha valaki erre büszke? És mi a különbség a szocialista összeköttetés és a nemzetiszocialista összeköttetés között?

Müller leteszi a telefont: „Nyugodt lehet Attasé úr, az embereim holnap reggel 6-kor a pályaudvaron lesznek.”
B.M: „Szeretném megkérni körzetvezető úr, hogy ön búcsúztassa őket holnap reggel!” Na, még egy simítás Müller hiúságának.

Böhm úr menjen ki a gyors elé és fogadja az osztrák hölgyet – intézkedik Bors. Mint ha otthon lenne.
B: „És mikor kapom meg az igazolványokat?”
Rf: „Az igazolványokat? Helyesnek tartanám, ha reggel jönne értük.”
B.M: Reggel? Nem lesz kicsit későn?”
Rf: „Őszintén szólva, nyugodtabb vagyok, ha az igazolványok az én páncélszekrényemben vannak. Elvégre Schliemannak lehettek segítőtársai. Nem?”
B.M: „Rendkívül előrelátó!”
H.M: Uraim, szívesen látom önöket ma este vacsorára. Attasé úr, elvihetem?”
B.M: „Megköszönöm.”

Bors a szállodájában van, éppen öltözködik, egy parfümös szóró van a kezében. A kis piperkőc! Magában beszél, nem fél, hogy kihallgatják?
B.M: „De hol találom meg Dánielt?” A fotelből előbukkan a feje.
D.E: „Itt! ... Te Máté, már az is csoda, hogy itt vagyunk! Majd egyszer, 30 év múlva (1963) vagy még később, amikor már öregemberek leszünk és az egész világon győzött a forradalom, megírjuk a történetünket és senki sem fogja elhinni.”
B.M: „Te, azon gondolkodtam, mi lesz velünk, ha ennek egyszer vége lesz?”
D.E: „Minek?”
B.M: „Hát a forradalomnak! Te még csak visszamész tanítani, de én? Énvelem rosszul jár, aki még egyszer mozdonyt ad a kezembe, de akármi mást!”
D.E: „Na, hagyjuk ezeket a hülyeségeket! Hol vannak az igazolványok?”
B.M: „A rendőrfőnök páncélszekrényében.”
D.E: És mikor hozza Böhm?”
B.M: „Ma nem hozza el. Talán holnap reggel!”
D.E: „Hát akkor az egész kész., az egész felhajtás nem ért semmit. Még Böhm fiókjából ki tudtam volna lopni, de a rendőrfőnök páncélszekrényéből... Ez lehetetlen! Lehetetlen!
B.M: „Ha nem is lehetetlen, de nem egyszerű! Ide hallgass Ede! Éjfélkor legyen egy kocsi meg egy ember a körzetvezető háza előtt. Tudod, hol lakik. ”
D.E: Ühüm!
B.M: „De előtte egy negyed órával feltétlen hívjatok fel, de a szállodából. Egy órán belül megszerezzük és lemásoljuk a nácik névsorát.”
D.E: És ez biztos?”
B.M: „Nem. De ha biztos lenne, más foglalkozás után kellene néznünk. A foglyok?”
D.E: „Reméljük, rendben lesznek!”
B.M: „Ez biztos?” (Dániel csak megvonja a vállát.)

Aztán, hogy nehogy együtt lássák őket, Dániel az ablakon át távozik.

A szálloda hallja. Böhm elhozta Lichtmann kisasszonyt, s akik már várják Borsot.
A hölgy látni akarja az igazolványokat, ezért elküldik Böhmöt, hogy szervezze meg a találkozót a rendőrkapitánnyal.

Amikor elmegy Böhm, Bors megjegyzi:
„Mondja, maga azért jött ide, hogy lejárasson?”
L: „Nem! Segíteni és ellenőrizni. Beszélt Schliemannal?”
B.M: „Nem.”
L: „Mi lesz vele?”
B.M: „Minden harcnak vannak áldozatai.”
L: „Akiket már nem lehet megmenteni. Így van? Csakhogy mi ezt a harcot sem így vívjuk.”

A rendőrkapitány irodájában három hölgy éppen az utolsó igazolványokat tölti ki. Mondja is a rendőrfőnök:
„Amint láthatja, nem csak az emberek, az iratok is készen vannak. Meg lehet róla győződve Asszonyom, ezekkel nem lesz semmi gond.”
L: „Rendben, igazán minden rendben van kapitány úr! Őszintén szólva, szégyellem magam, hogy kételkedtem az önök legendás megbízhatóságában.”
Rf: „Magam fogom átadni Böhm úrnak holnap reggel, addig itt lesz a legbiztosabb helyen. Este pedig remélem, találkozunk.” – És kezet csókol neki elolvadó tekintettel.
Bors még marad, a kisasszony elmegy.

B.M: „Nem tetszik nekem ez a Schliemann-dolog! Függetlenül attól, hogy a Birodalom érdeke szempontjából legfontosabb dolog megnyugtatóan elintéződött, egyszerűen nem tudom, hogy mit jelentsek!”
Rf: „Jelentsen? Kinek?”
B.M: „Nos, természetesen a főnökeimnek. Hát, ön is beláthatja, hogy valamit mondanom kell. Vallott valamit az az ember?”
Rf: „Hallgat, egyszerűen olyan, mint egy őrült.” Akarja kihallgatni?”
B.M: „Nem, nem, nem! Kihallgatni semmiképpen sem, de esetleg megnézném.”
Rf: „Persze, persze. Azonnal, egy pillanat. Tudja, nekem meglehetősen kellemetlen lenne, bár az eljárási szabályszerű volt.”
B.M” „Na, értem, értem, ne folytassuk! Meg fogjuk találni a legkellemesebb megoldást.”

Schliemannt behozza egy őr.

B.M: „Látom, megijedt kérem. Semmi oka, higgye el, én azért jöttem, hogy segítsek magán. Ön nagyot vétett, de még sok mindent helyrehozhat. Ön persze most arra vár, kedves Schliemann, hogy az igen tisztelt elvbarátai majd segítenek magán. Persze, biztos megpróbálják és akkor fogják őket letartóztatni. Tudja, nekem csak az a furcsa, hogy maga nem gondol a gyerekére, de nyugodt lehet, hogy nekünk gondunk lesz rá. Nos?”
Az őrtől kap egy nagy pofont, elesik.
Rf: „Na, na, na! Hányszor mondtam fiam?”
B.M: „Jegyezze meg, hogy csak akkorát szabad ütni, hogy fájjon. Vigye ki!”

Bors megmagyarázza, hogy az volna a hasznos, ha Schliemannt a többiekkel együtt őriznék, mert hamarosan biztos jelentkezni fognak a cinkosai a kiszabadítására, ha kiszivárog, hogy hol őrzik.

Bors amikor kimegy a rendőrség épületéből, óvatosan, de alaposan megnézi kívülről is. Terepszemlét tart.

Müller lakásán vagyunk. A helyi lap munkatársa nagyon boldog és üdvözli a vendégeket lapja nevében Fényképezéshez készülnek, beállítások, gyertyával, gyertya nélkül. Sok mosoly, egy kis csillogás, méltóságteljes, ünnepélyes tekintetek.
Az attasét a szállodából keresik. Mennie kell a követhez.
A rendőrfőnök felajánlja a kocsiját, de inkább gyalog menne.
A ház előtt Dániel várja.

A rendőrséggel szomszédos házhoz mennek. Este van, kutyaugatás. Leveszik a cipőjüket, ne kopogjon.

Sípos bemászik egy fakerítésen. Az őrt leüti, és egy teherautóval elhajt a telephelyről.

Borsék másznak le a csöveken, be a női WC-be. A folyosón óvatosan ellopakodnak az őrök szobája előtt. Bemennek a kapitány irodájába, felgyújtják a villanyt, kinyitják a páncélszekrény. Egy óra alatt ketten le kell, hogy másolják a teljes anyagot. Ezek szerint minden névre van több mint egy percük. Óra ki, hozzálátnak.

Sípos teherautója megáll. A kocsin felirat: Stadtreinigungs Amt. Csíkos szerelő sátort húz ki és egy táblát, rajta: Kanal Reinigung

Borsék végeznek a másolással, visszarakják az eredeti okmányokat a páncélszekrénybe. De nem mennek el azonnal, Ericát, Schliemann lányát keresi Ede.
B.M? „Most én mondom azt, hogy tiszta őrültség, amit csinálsz.”
D.E: „A gyereket nem hagyhatom itt.”
B.M: „Egy gyereket csak nem bántanak!”
D.E: „Lehet, de ezt a gyereket meg kell menteni!”
Leütik az őrt, aki vigyázott rá, és a tűzlétrán lemásznak, úgy hogy a kislány Bors hasán csimpaszkodik. Az őr persze semmit nem vesz észre és éppen pont a sarkon van.

Bors visszament Müllerhez. Zongorázik, mulat, énekel. A háttérben a rendőrfőnök is falatozgat. ¼ 5-kor Bors telefont kap.

Dániel a pincében van az okirat-hamisítóval. Az óra ¾ 5-kor csörög.
- Minden név kétszer, biztos lebukás! – morfondírozik a hamisító
- Lekapcsoljuk a németek vagonját. – válaszol Dániel.
Dániel összeszedi a kész iratokat és elrohan.

Sípos alszik a kocsiban. Dániel odaér.
„Hallod, de irigylem az idegrendszeredet! 5 perc múlva 5.”
Sípos úr: „Mér’, ha idegeskedem, akkor jobb?”
D.E: „Csatorna nyitva van?” S.I: „Persze!”
D.E: „10 perc múlva jön az első ember”
Dániel nagy malaclopóban, kalapban, táskával! Így lesz a legkönnyebb kúszni, mászni és szaladni!

Dániel a tornaterem mennyezeti ablakánál. Lukács észrevesz. Leütik a bent lévő őröket.
Egy rész a kötélen mászik fel, [L.Ö: „Maga, maga, te!”] a másik az öregebbek alul egy szellőzőn át. Minek kellett fölfelé is mászni? Hiszen azok meg nagy robajjal ugyanoda csúsznak le, ahol az öregebbje áll. [L.Ö: „Schliemann mire vár?” – mert ő csak ott üldögél a tornaterem közepén.] Szétfeszítenek egy ventilátor lapátot és iszkiri; cipőkopogások, fémcsikordulások, visszhangzik minden. Csak a nagyothallók intézetében nem ébrednének fel rá, ahogy 100 ember halkan fut. Dániel kiosztja az igazolványokat. 3 csoportra osztja őket. Az első Neulingben, a második Altbergben száll vonatra, a harmadik, akiknek még nincs kész az igazolványa meg itt.
Felszállnak a teherautóra. Sípos mondja nekik, hogy szedjék magukat kicsit rendbe.
Dániel vissza a hamisítóhoz, elhozza, ami elkészült, a többit a szakálasnak kell elhoznia.

A vasútállomáson vagyunk. Dániel jön, ¾ 6-kor a teljes vezérkar, Borsos, Lichtmann kisasszonyostól, Böhm, Müller és a szárnysegédje.
Dániel odamegy a tamburmajorhoz, levág egy spontán Sieg Heil-t és vezényelni kezd.
Lejön a dobogóról, Müller villogni akar, ezért nem a lépcsőn menne fel, hanem fel szeretne ugorni. Ha el nem kapja a szárnysegédje, le is esne. Valami beszédbe kezd.
Dániel beül a Sípos vezette taxiba. El.

Az a szerkesztő, akit este láttunk, mutatja az újságot. Hátoldalon ott van von Werner halálhíre, fényképpel, az elsőn a tegnap esti társaság Borsostól. Az őr kiálltja: ÁRULÁS!

Müller befejezi a beszédét: ...a ti feladatotok a hűség! Sieg (Heil!) [3-szor]

A nácik szállnak fel az utolsó kocsiba, Böhm a lépcsőnél áll és osztja az igazolványokat.
Kihúz a vonat, még páran felugranak menet közben rá.

A rendőrfőnök már hiába rohant, lekéste az indulást. Berontanak az állomásfőnökhöz Müllerrel – Azonnal hívja a határőrséget! – Az újságíró irkál. Müller észreveszi: Schultz! Vigye a fenébe ezt a firkászt. (Legalább a végére megtudtuk a nevét. De a rendőrfőnökét még most sem tudjuk!) Újságíró: „Uraim, hát tiltakozom! És a sajtószabadság?”
Müller: „Én az ön helyében elkerülném ezt a blamázst. Közben van még egy állomás, ott elcsíphetjük őket. Hívja azonnal az állomást, tartóztassák fel őket.”

Sípos, Dániel és a kislány már ott vannak.
D.E: Idefigyelj Erica! Te most leülsz itt erre a padra, és ha bejön a vonat, annyit kiabálsz: Anyuka!
Sípos a kocsik között szereli az akasztót.
Dániel bemegy a forgalmi irodába és pisztolyt szegez az állomásfőnökre. Éneklő hangon megfenyegeti, hogy lelövi, ha nem azt teszi, amit mond. Éppen most kapta a parancsot, a szerelvény fel kell tartóztatni.
Pisztolycsővel a hátában viszont elindítja – bár nem szabályosan, az iroda ajtajából, takarásból.

Dániel és Sípos futnak tovább, Sípos búcsúzóul szétlövi a telefonzsinórt tartó porcelánt.

Amikor még el sem ült a por utánuk, már jön is Müller és a rendőrkapitány. Próbálnak telefonálni, de nem megy.
Rohannak valamilyen hídhoz, ahol még föl lehet tartóztatni a vonatot.

Közben Bors leakasztja az utolsó kocsit mozgás közben lévő vonaton, a nácik a határ előtt maradnak.

Dánielék érnek oda hamarabb. Az őr fegyvert szegez rájuk, de az ablakból, Sípos úr lelövi. A szemben lévő borozóból is kifut az őr, őt Dániel lövi le. Belelőnek a kocsiba, az felgyullad. (Ugye én megmondtam, hogy lopott!) A rabok szanaszét szaladnak.

A vonaton a határőr és Bors beszélgetnek. A tiszt meglátja, hogy valami ég a hídon. Talán baleset. – adja a szót a szájába Bors.
Dániel és Sípos közben rátornásszák magukat a vagon tetejére, és belibbennek a nyitott ajtón.
Búcsúznak. – Még 2 kocsi van hátra! – 2? Csak 1! – No, igen: csak 1; Heil!

A határon vagyunk, átengedik a vonatot, intenek. Az ablakban a szereplők. Újdonság, hogy a „szereplők” felirat után a nevek balról jobbra, nem alulról fölfelé mennek. Így vicces, hogy egyik, az ablakban könyöklő utas, arca alatt sem a saját neve jelenik meg. Ez az utolsó kép. Közben egy német dal szól, nem a főcím-zene. Nem tudom ki énekel, de az biztos, hogy nem Marlene Dietrich..

Vége a IX. résznek. Folyt. köv.

Akik a nácik üldözéséhez és a németek nevetségessé tételéhez a nevüket is adták:

Írta: Markos Miklós
Irodalmi konzultáns: Fülöp János
Dramaturg: Békés József
Zene: Vujicsics Tihamér
Fényképezte: Kenyeres Gábor
Rendező asszisztensek: Oross Imre, Buzás Pál, Szemes Kati
Rendező: Simó Sándor

I. rész: Szervezzünk anarchiát
II. rész: Szent Dimitrij éjszakája
III. rész: Vesztegzár a határon
IV. rész: Halló!... Központ!
V. rész: A futár
VI. rész A zsokékirály
VII. rész: Magdolnabál
VIII. rész: Borban a szabadság
IX. rész: Az attasé
X. rész: A papagáj akció
XI. rész: Camarada Matteó
XII. rész: Máté Evangéliuma
XIII. rész: Ujjé a Ligetben
XIV. rész: A különleges osztag
XV. rész: A győztesek

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.