Már kezdem megszokni; az átkosban – rajtam kívül – mindenki kommunista ügynök volt. A szomszéd Miki bácsi, a boltos Ildi, a taxisofőr barátom, a főnököm, mindenki, még a pápa is. (Ja, nem is igaz, ő náci volt.) De Lech Wałensa?

A Miki bácsit értem, ő hithű kommunista volt, neki a kommunisták tolták a segge alá a családi házát, a jól fizetett művezetői állását, a mellékeseket, a valamikor jól menő vállalkozását, a kocsit, a nyaralásokat, a két hetes mulatozásokat. Ő elkötelezett kommunista volt. (Ma velem együtt szidja agyurcsányt, persze egy-két sör után azért előjön benne a kádári nosztalgia és jó-vágó-istván módjára mentegetni próbálja a menthetetlent: „A Fidesz szerinted jobban csinálná? az is tolvajbanda volt, azok tették tönkre a vállalkozásomat; hát emlékszel, milyen jól ment az üzlet, amíg az ISM nem késve fizetett.” És én emlékszem – hogy tényleg egyre jobban láthatóan lecsúszott a vállalkozása. Először 50 emberrel, majd 20-szal, aztán 5-tel és a végén 1 emberrel dolgozott, mára meg már ő is külföldre vette az irányt. „Ott, meglátod jobb lesz!” Kívánom neki.) De Lech Wałensa?

Volt, aki pénzért, volt, aki hatalomért, volt, aki félelemből lett besúgó. De Lech Wałensa?

Olvasgattam a múltkor a rendszerváltás idején rólam készült jelentéseket. A jelentők felismerhetőek, és legtöbbjüket barátomnak, harcos antikommunistának tartottam. Persze akkor még nagyon fiatal voltam, és még hittem az igazságban, a becsületben, a tisztességben. Hittem a barátságban és a szolidaritásban, hittem a mesékben. De Lech Wałensa?

1981-ben történt Szegeden. Késő éjszaka volt, jöttem haza egy házibuliról, utolsó villamos már elment, az első még sokára jön, elindultam haza gyalog Tarjánból a Brüsszeli körútra. Először nem is tűnt fel, csak valami furcsa volt. Szokatlan és megmagyarázhatatlan érzés fogott el. A villamos sínek és a járda között villanyoszlopok voltak. Néhol sövény (vagy végig volt? Már nem emlékszem.) És ekkor ránéztem az egyik oszlopra. Szemmagasságban egy A/6-os lapon egyetlen szám, zsírkrétával: 25. A papír piros szigetelőszalaggal fölragasztva, a lap fehér, a szám pedig zöld színű. Végig a József Attila sugárúton, minden oszlopon, szemmagasságban, Tarján felé nézve ott volt a mini-plakát. Szabályosan, ritmusosan, azonos magasságban. Piros, fehér, zöld.

Először ledöbbentem, nem értettem. De a költővel szólva, aki ezt mondja: „Éles eszével | Átlátta azonnal | A dolog állását | És ezt mondotta: »Bezártak.«” Na, engem nem zártak be, csak rájöttem valamire, amire akkor nem figyeltem: 1981. október 23-a hajnali 3 óra volt. Ezért kellett az „éles ész”. A forradalom 25-ik évfordulója volt. Én nem gondoltam rá, a barátaim sem hozták szóba, „azok” az évek nem „ezek” az évek voltak.

Ez jutott eszembe, amikor ezt a méltatlan hírt hallottam: Lech Wałensa kommunista besúgó, ügynök volt.

Elképzelem a jelenetet. Lech Wałensa, saját magával konspirálva – hogy a felesége vagy az anyósa meg ne tudja – reggeliző bicskáját gondosan megélezi egy szobás albérletében, a gyárból lopott papírlapokat figyelmesen és lassan összehajtogatja, majd az immáron éles késsel óvatosan felvágja. Letörli az ujjlenyomatait, majd bal kezében fogva a zsírkrétát, hogy ne legyen felismerhető az írás, immáron gumikesztyűs kezével elkezdi komótosan rajzolni a 25-ösöket. Ez több napjába került, hiszen nem szerette volna magára vonni a házmester figyelmét, hogy ilyen késői órán minek ég a villany egy korán kelő munkásember lakásában. Minden nap beosztotta az időt. Határozottan, de céltudatosan dolgozott. Pár nappal később pontosan annyi darab szigetelőszalagot vágott le, ahány oszlopot összeszámolt. Mert már jó előre kinézte a helyszínt, szigetelőszalagot is (pirosat) kommunizált a gyárból (tudjuk: villanyszerelő volt) és tegnap direkt korábban jött haza – csúsztatott – hogy gyalog, számba vehesse az oszlopokat. Már csak pár nap kellett! Szerzett egy műanyag lapot, méretre vágta azt is, és akkurátusan visszaragasztotta rá a szalagokat, hogy az akció idején gyorsan dolgozhasson. Az ideje vészesen fogyott, mert közeledett október 23, amely napról ez a pacal-nemzet már 25 éve elfeledkezett. De majd ez a hőstett fel fogja rázni a nemzetet! – mélázott el. Bajsza elégedett mosolyra görbült erre a gondolatra. Igen, tudja mit kell tenni, és meg is fogja tenni! Makacs volt és határozott.

Nem is gondolta hajnali fél 3-kor, amikor végzett, hogy ilyen gyorsan fog menni. Nem bukott le. Egyetlen rendőrautó sem járt akkor arra, szerencséje volt. A panelekben mindenhol aludtak. A rendőrség az egyetemi klubokra és környékükre figyelt.

Másnap, elégedett félmosollyal a szája szegletében, óvatosan besurrant a Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság egyik – kíváncsi szemek elől rejtett – oldalsó bejáratán és Bástya elvtársat kereste.

– Bástya elvtárs! Szörnyű dolgot észleltem ma reggel, munkába menet, de én azonnal idejöttem, hogy jelentsek! Képzelje, ismeretlenek, mára virradóra teleragasztották a József Attila sugárút villanypóznáit a sajnálatos októberi eseményekre emlékeztető 25-ös számmal. Egyet el is hoztam magammal, hogy a jelentésemhez csatolhassuk. Bástya elvtárs, én a dolgozó népet szolgálom. De eközben Lech Wałensa élvezte, hogy kettős játékot űz és hülyét csinálhat az államvédelmisekből.

– Köszönöm Lech Wałensa elvtárs! Mi már tudutnk róla, (dehogy tudtak róla!) de köszönjük, hogy ilyen gyorsan a tudomásunkra hozta. Már intézkedtünk. (még semmit nem csináltak!) Biztos valami kis pöcs egyetemista lehetett, de vannak információink. (Voltak!)
Mondta Bástya elvtárs, aki nem tudta eldönteni, miért is nem tudott erről már kora reggel, vagy éjszaka az ügyeletes tiszt jelentéséből.

Szóval, valahogy így történhetett! Lech Wałensa így élhette nyomorultul, kettős életét.

Az igazság, hogy egy plakátocskát levettem és eltettem emlékbe, amit apám később megsemmisített, „nehogy bajunk legyen belőle, fiam!”
Másnap – nem arra kellett volna mennem, de – megnéztem a plakátokat újra. Egyetlen darab sem volt az oszlopokon, még a földön, eldobva sem láttam nyomát az ismeretlen hős akciójának.

Szóval Lech Wałensa besúgó volt. Hiszi a piszi! Aki élt akkor, tudja, hogy a fenti mese csak a fantázia szüleménye; ilyen nem lehetett, mert aki kommunista volt, nem volt rendes ember, aki rendes ember volt, nem volt kommunista. Ezért fogalmi nonszensz a „rendes kommunista” kifejezés.
Az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha mégis igaz a fenti történet. Valaki reggel hideg, este pedig meleg. Éjjel „element antisocjalistyczny” (ahogy a lengyel jelvényre volt írva egykoron, de lehet, hogy rosszul emlékszem), egy hős, egy ellenálló, nappal pedig ragasztgatja a bélyeget a párttagkönyvébe; sarlóval borotválkozik és addig üti a farkát kalapáccsal, amíg csillagokat nem lát.

Szóval, Lech Wałensa mocskos, kis, senkiházi spicli volt? Ezek szerint, nem csak áruló volt, hanem még idióta is, hiszen eltüntethette volna a terhelő bizonyítékokat, amikor köztársasági elnök volt. Mégse tette, tehát még elmebeteg is volt?

Na, ezért nem hiszem én, hogy Lech Wałensa, ifjúkorom nagy reménysége, sőt példaképe, a lengyel-út szimbóluma ügynök lett volna. Sőt, mondok még valamit. Ha személyesen, zokogva, megtört tekintettel mondaná nekem a BBC esti adásában, hogy az volt, [de nem volt] akkor sem hinném el, mert Lech Wałensa nem Lech Wałensa. Nem egy ember, ő egy szimbólum, egy jelkép. Mindannak a jelképe, amiben hittem, hiszek. Hogy meg lehet változtatni egy nép rossz útra futott történelmét, a kommunizmus legyőzhető, a gonosz szükségképpen – lehet, hogy csak 70 év tobzódás után, de – halálra van ítélve, a gonosz-birodalma nem élhet örökké.

Hiszek Lech Wałensa ártatlanságában, hiszek a lengyel történelem méltóságában, hiszek a magyar-lengyel barátságban és hiszek Magyarország feltámadásában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.